Paládi Zsolt: A jós
  
„Az emberek nem az uralkodó szavait, hanem cselekedeteit követik. Ezért amikor az uralkodó a bátorságot csodálja, akkor a nép számtalan nehéz helyzettel kerül szembe még akkor is, ha az uralkodó szándékosan sohasem teremt viszályt és versengést. Így az országban a sok öl-döklés és fosztogatás végül teljes fejetlenséghez vezet. Ha az uralkodó a test szépségét imádja, akkor országára sötétség borul, s népe engedetlen lesz még akkor is, ha törvényekkel szabá-lyozza a féktelenséget.”    
Lao-ce  
„Az a baj, hogy az emberek szemetek és szarok…”
Egy pesti rendőr  
 
 
Azon a meleg májusi napon, mikor Verpelétit, a fiatal tanárt megszólította a jós, a le-vegő éppen nem csábított filozófus eszmefuttatások végiggondolására. Egészen másra ösztön-zött az az életadó és kiegyensúlyozott fény, mely biztatóan és kitartóan melengette az alant nyüzsgő embertömeget. Az a fajta idő volt, mely még a tanárokat és más életidegen elemeket is megindítja, s amikor mindenki boldogan hódol a Napnak. A valóság ünnepe minden szép tavaszi nap, s mivel a valóság szebbik oldalát kívánta látni Verpeléti is, ezért a hazafelé induló buszban igyekezett olyan helyet találni, melyből pompás kilátás nyílik. Ez azt jelentette, hogy ha a megfelelő szögben fordította el fejét, akkor tekintete egy már nem túl fiatal, de virágjá-ban levő fiatalasszony napbarnított combjára esett. A hölgy bokáját a legújabb divat szerint egy aranylánc ékesítette, mely modernséget, kurázsit kölcsönzött viselőjének, de egyes véle-mények a szabados viselkedés legfőbb jelének tartották. Verpeléti nem tudta, valóban így van-e, ő a Szépet önmagáért szerette, l’art pour l’art csodálta, a gyakorlati megvalósítás nem érdekelte.
Mindez önmagában túlontúl ideális lett volna hősünknek. Tudvalevő, hogy a tanárok-nak csak június közepén érkezik el a paradicsom, s ez az időszak még messze volt. A köteles-ség szólította Verpelétit, s ő fegyelmezetten meg is jelent, bejelentkezett szolgálatra, gondo-san kiterítette a III. b dolgozatait, s hogy időt nyerjen addig is, amíg utazik, nekilátott az osz-tályzásnak. E kettős vonzás bűvöletében, a teher és a gyönyörködés szorításában meg is találta a maga lelki nyugalmát. Azonban, mint tudjuk, ez a jósokat – nem tudom őket másképp ne-vezni – egy cseppet sem érdekli. Jönnek a maguk nyugtalanító gondolataival és megzavarják álmodozó hangulatunkat. A jósok már csak ilyenek.
Verpeléti észre sem vette, és az illető jós egy szempillantás alatt ott termett.
- Szabad ez a hely? – kérdezte.
- Persze - válaszolta a szorgalmas tanárember, de tulajdonképpen bosszantotta a vastagkeretes szemüvegű fiatal férfi felbukkanása, mert az ablak felőli ülésre kellett húzódnia, ahonnan a kilátás korántsem nyújtott olyan pazar látványt. Papírjaiba temetkezett, bár a fülledt levegő meglehetősen elvette a munkakedvét. Ám akkor útitársa megszólította:
- Bocsánat, Ön ugyebár tanár?
Mivel a dolgozatpapíron osztályzatok álltak, ezt nem volt nehéz kikövetkeztetni. A következő feltevés már ennél merészebb: ha tanár, akkor nyilvánvalóan értelmes ember; ez nem feltétle-nül igaz, de az esetek nagy százalékában be szokott igazolódni. Ez szolgálta az alapot Verpe-léti szomszédja számára, hogy bemutatkozzon. A bemutatkozást azonban nem a szó szokvá-nyos értelmében kell értenünk, ó nem; akadnak még olyan kivételes emberek, akik nem sem-mitmondó szavakkal, hanem szellemük egy-egy felvillanásával lebbentik fel a fátylat igazi önmagukról. A jós ezek közé az emberek közé tartozott.
Manapság, mikor két olyan ember találkozik, aki figyeli a világ eseményeit, óhatatla-nul szóba kerül az emberiség pusztulása. Hogy a világ megérett a megsemmisülésre, meg-mérgezzük magunkat, lassan rothadunk el, az erkölcs szétfoszlik, az élet minősége végérvé-nyesen megromlik, és így tovább, és így tovább. Ki tudja, mire alapozzák pesszimista jósla-taikat?
- Lassan fog tönkremenni minden, úgy, hogy nem is vesszük észre – szögezte le a magas fia-talember.
Ebben mindketten egyetértettek. Verpeléti végképp kizökkent kora tavaszi, megbékélést su-galló bizakodásából. Nem szeretett volna haragudni a világra, inkább élvezni szerette volna azt a meghatározhatatlan tavasz-szagot, mely mindenünnen áradt, s még itt, ebben a bűzös, olajszagú járműben is jelentkezett. De ahogyan az ismeretlen belemelegedett mondandójába, egyre kevésbé tudott másra figyelni.
- Ötven évvel ezelőtt még a környezetszennyezés problémája sem jelentett gondot – folytatta, miközben mindketten egy olajfinomító füstölgő kéményeire vetették tekintetüket. – De azóta felgyorsultak a folyamatok, s ma már nemcsak a városok, hanem a vidék is szennyezett. Ha így pusztítjuk a környezetünket, a Föld nem lesz képes eltartani a növekvő népességet. Ugya-nakkor a javak egy szűk kör kezében koncentrálódnak, s ez a társaság féltékenyen fogja őrizni hatalmát. A felduzzadt városi lakosság két részre oszlik: a zöldövezeti, úszómedencés elitre és gettóbeli szegényekre. Mivel a gettólakók nem képesek eltartani magukat, nem jutnak mun-kához, bűnözésre adják a fejüket. A bűnözést azonban valahogyan meg kell fékezni, s a gaz-dagok ki fogják követelni a „Rendet”. 
- Én azt hiszem, igen nehéz lesz biztosítani a rendet a hagyományos eszközökkel, mint ahogy most is az – szólt közbe a tanár.
 - Ebben segít majd a technikai civilizáció. Én nem a jelenről beszélek – bár a jelenből indu-lok ki -, hanem arról, mi történik ötven-száz év múlva. Ma már a robottechnika olyan fejlett-ségi szinten áll, hogy az ember fizikai teljesítményét bármikor reprodukálni tudja. Eszébe fog jutni valakinek, hogy a mesterséges intelligenciát rendfenntartásra is lehet használni. És eljön az idő, mikor jól felfegyverzett emberszabású gépek tizedelik meg a külvárosi szegényeket. Senki sem fogja sajnálni őket. Fegyelmezetlen, munkakerülő csürhének titulálják a médiában a gettók népét, amelyet senki sem képvisel szívesen.
- Az emberiség története azt bizonyítja, hogy mindig akad, valaki, aki felemeli a szavát az elesettekért. S ebben az esetben kialakulhat egy jól működő társadalmi ellenállás, akár egy –szélsőséges eseményekkor – nemzeti, nemzetközi összefogás. – vetette közbe Verpeléti.
A hatalomban ő sem bízott, a politikusok felelőtlenségére sokszor hivatkozott, az ígéretek megtévesztő voltát többször hangsúlyozta tanítványai előtt. De a józan emberi észben rendít-hetetlenül hitt, s kételkedett a jós szavában, egészséges ösztöne tiltakozott e pesszimista vi-láglátás ellen, mert utastársa saját titkolt félelmeit mondta ki.
- A tévé által manipulált tömeg fog fellázadni? A számítógépek világába belebutított emberi-ség maga szerint képes lesz erre? – kérdezte az SZTK-szemüveges és teátrálisan felnevetett.
- Na de hát vannak magasabb fórumok is, amelyek figyelnek az emberi jogokra.
- Mint például?
- Például az Emberi Jogok nyilatkozata…
- Az Emberi Jogok nyilatkozata – ismételte kétkedőn a jós.
- Az ENSZ.
- Az ENSZ – csóválta a fejét.
- Az Amnesty International.
- Az Amnesty International – a mellette ülő elfojtott egy cinikus mosolyt. – Ön komolyan gondolja, hogy ezek a szervezetek képesek megakadályozni a világ kettéosztódását?
- Azt talán nem, de az erőszakos cselekményeket biztosan. S ne becsüljük le – még egyszer mondom – a társadalmi ellenállást – emelte fel a mutatóujját Verpeléti.
- Nem lesz társadalmi ellenállás. Ezt is képes legyőzni a technika. S a megoldást csak egy végtelenül egyszerű, parányi chip jelenti, amely visszafogja az indulatokat, és jókedvet teremt ott is, ahol nincs. Például a munkahelyeken. Vagy az emberek lelkében. Egy kicsike chip az agyban, és máris minden rendben van. – vigyorodott el. – Remek reklámszlogen lenne.
Van valami ördögi a mosolyában – gondolta Verpeléti. Homályos sejtelem szállta meg, mely azt sugallta, hogy ez az ismeretlen annyira csalódott az emberekben, hogy képes lenne segíteni azt a sötét hatalmat. Talán megszervezné a reklámkampányt. Cinizmusa lehe-tővé tenné, a humora pedig megvan hozzá. De gyorsan elterelte a gondolatait erről a tárgyról, hiszen most vált igazán izgalmassá számára a téma.
- És ha valaki mégse venné igénybe ezt a szolgáltatást?
- Ki az, aki ellentmondana a főnökének? Feletteseink néha komolyan gondolkodóba ejtenek minket, s nehéz döntésekre kényszerítenek, nemde? Maga mit szólna, ha egy nap a főnöke így fordulna Önhöz: itt van ez a kis szerkezet, remek találmány, segíti az embert a mindennapok-ban. Jelentéktelen rutinműtéttel be lehet építeni a szervezetbe. Nem fog érezni semmit, nin-csenek káros mellékhatásai, csupán jótékony befolyással van a kedélyállapotra és energiát ad. Jobban fog tőle dolgozni. Nem kötelező, de… megnézheti magát, ha fel akarja venni a ver-senyt a fiatalokkal. Azok már mind rendelkeznek ilyennel. Értik az új idők szavát. Ugye tudja, hányan pályáznak a helyére?
Verpeléti megborzongott. A felvázolt jövőkép hihetetlennek tűnt, mégis valószerűnek találta. A szabadság, egyenlőség, testvériség korszaka már a múlté. Végérvényesen véget ért a tizenkilencedik század. Újra csak a teljesítmény számít. Eszmék helyett jönnek a rideg tények. No meg a modern, virtuális, cyberspace herkentyűk. (Utálom őket, a hideg is kiráz tőlük.) De miért beszél ő ilyenekről ezen a vadító tavaszi délutánon egy alkalmi filozófussal? Ahelyett, hogy a kellemes külsejű, nyáriasan öltözött nő magánéletéről érdeklődne. Férjezett? Elvált? Netán egyedülálló? De… mit tegyen? Mégis jobban érdekli, amit ez a vastagkeretes mond. Ebben legalább van ráció.
- Maga nem bízik az emberiségben – folytatta a diskurzust.
- Én? Hmm… Hiszen természeti lények vagyunk. Ha nem ismerünk magunk felett törvénye-ket, mindenre képesek leszünk. A végtelen jóra, de a végtelen rosszra is. Csak ezt elfelejtik, s elfogadtatnak velünk mindent, amit az ember valaha is létrehoz vagy létrehozhat. Pedig létez-nek törvények. Még a fizikában is. Ahogyan megállapították: a protonok, a neutronok, a leg-kisebb tartományok után a törvények következnek. Ezek határozzák meg a részecskék mozgá-sát, kapcsolódását, létét. Nehéz elképzelni, de így van.
- Szerettem volna látni a materialista tudósok döbbent arcát, amikor nyilvánosságra hozták ezt a tényt. Most sajnálták igazán, hogy megszüntették az inkvizíciót. Maga fizikát tanul? – for-dult a jóshoz.
- Inkább metafizikát – jegyezte meg az, iróniával a hangjában, de arca inkább bosszúsnak lát-szott. Mire idáig ért elmélkedésében, tekintete elkomorult, s tovatűnt a jókedv ábrázatáról. – Le kell szállnom, viszontlátásra – közölte röviden, és egy perc alatt ott termett a busz ajtajá-nál. Valami elhanyagolható kis porfészeknél jártak.
Verpeléti csak nézett utána. A jelenésszerű jelenség amilyen gyorsan meglepte délu-táni álmodozásában, olyan gyorsan ott is hagyta. Titkon várta, hogy okfejtésének végén ráve-zeti őt valamilyen távoli eredménnyel kecsegtető megoldásra, s megjelöli a biztos gyógyírt. Ezután megpróbálja rávenni, hogy lépjen be egy vallási-politikai szervezetbe, és Jézus Krisz-tus vagy Josef K. nevében keresse a kiutat. De semmi ilyesmi nem történt, s emiatt értetlenül állt a lezajlott események előtt. Míg a busz el nem indult, tekintetével nyugtalanul kutatta a jóst, hátha megpillantja, amint elrugaszkodik a földtől, s a házak fölé száll, de sehol sem ta-lálta. A jármű megzökkent, és sűrű bűzfelleget hagyva maga után elindult az útjának végcélját jelentő koszos gyárváros irányába.
Még a nevét se tudom – ébredt rá Verpeléti, azután megvonta a vállát. Mindegy, ez nem változtat azon a tényen, hogy rendkívül vonzónak találta azt a nőtt, akit kiszemelt magá-nak. Már nemcsak a szép ívű női láb vonalai érdekelték, hanem megpróbált a kurta textília mögé is nézni. Szemei felitták a látványt, végigkísérte, amint a formás vádli húsos combocs-kában végződött, s még feljebb, ahogyan a feszülő szövet mögött felsejlettek a lágy emlők. Átélte azt az érzést, mely akkor minden férfiban közös, s amely a gyermekkor boldogságára emlékeztet. Behunyta a szemét, s maga elé idézte a meztelen asszonyt. A nap változatlanul melengette az arcát. Pozitív neutronok keringtek a levegőben.
 
Vissza a főoldalra