Paládi Zsolt: A halál hírnökei
  
- Takács Imre vagyok. Születtem 1962. július 28-án, Budapesten, a IX. kerületben. Öt évig egy gyárban dolgoztam, majd kisiparosként vertem át a megrendelőimet. Feketén vállaltam munkát, sosem adtam számlát, az égvilágon mindenbe belevágtam, a lakásfelújítástól kezdve a kisebb-nagyobb javításokig, s ha silány munkát végeztem, senki sem kérhette számon raj-tam. Sok kispénzű embert és családot megkárosítottam. Nyolc éve kezdtem el lopott áruk adásvételével foglalkozni. Áruházakból, vagonokból, kisstílű tolvajoktól kerültek hozzám árucikkek, semminek nem néztem meg az eredetét, nem firtattam, honnan való, csak nagy haszonnal túladtam rajtuk. Így lehetett boldogulni. Két éve saját céget alapítottam. Volt né-hány áfacsalásom, és nem vallottam be rendesen az adómat, de hát maguk is tudják, hogy van ez! Elnézést, hogy ilyen ideges vagyok, de nem értem, miért pont engem kergettek ide. Én csak egy kis hal vagyok, miért nem a nagyokra figyelnek? Olyan szépen indult az üzleti karri-erem, olyan szépen, ígéretesen… Nem értem, miért történik ez velem… 
Takács Imre idegesen borzolta a haját. Nagyokat fújtatva ingatta a fejét és nem nézett a szemben ülő férfi szemébe. Tekintete az asztalon rendetlenül szétszórt aktákon vizslatott, mintha a papírokon lévő sorsok érdekelnék. Az ő története is csak egy aktacsomó lesz, pedig tudta, hogy többet érdemel annál. 
A rendőrtiszt letette a cigarettát. Meglepetésében nem tudott megszólalni. Még nem tapasztalta, hogy valaki ilyen őszintén feltárja a múltját. Vajon mi késztette erre ezt az em-bert? Mindazonáltal ki kell használni ezt a váratlan ajándékot, értékes információkhoz juthat-nak így el, szálakat göngyölíthetnek fel. De gyanús ez a hirtelen kitárulkozás. 
Ha jobban megnézte a hízásnak induló férfit, kétségtelenül felfedezhette rajta a jómó-dúság jeleit. Villogó aranyórája, arany karkötője és Simeoni-öltönye árulkodó jeleket adott. Rejtély, hogy mit kereshet itt. 
El is határozta, hogy nem hisz neki. 
- Könyörgöm, higgyen nekem – kulcsolta össze a kezét Takács, mintha kitalálta volna a tiszt gondolatát – azt mondták, ha a földi hatalom nem ítél el, elítélnek ők maguk! 

? 

Egy fülledt júniusi napon az egyik üzlettársamhoz igyekeztem a kocsimmal. Reggel kilenc óra volt. A nap már izzóan sütött, s a felforrósodott autóban izzadni kezdtem. Nehezen bírom a meleget, különösen ilyenkor, amikor sejteni lehet, hogy a következő napon már zu-hogni fog az eső, de aznap a levegő még nem frissült meg, s a páratartalom az egekbe szökött. Arra gondoltam, ideje beépítenem a légkondicionálót. Az ember igyekszik maga körül töké-letes világot teremteni, jövő héten nekem is sort kell erre kerítenem, ha nem akarom, hogy hőgutát kapjak. Lépésben haladtam, s úticélom előtt néhány utcányival a kocsisor megállt. Előttem egy mazsola hajtotta rossz Skodáját, s mire újra megindult a sor, nem tudta beindítani az autót. Eszelősként nyomtam a dudát. Észre se vettem, hogy közben két fickó közeledik a kocsim felé, csak az ajtónyitás zajára figyeltem fel. A két tag villámgyorsan bevágódott a hát-só ülésre, s én hátravetettem a fejem, hogy néhány keresetlen szóval jobb belátásra bírjam őket. 
- Hé, maguk, mit képzelnek, csak úgy beülhetnek más kocsijába! Nincs ingyenfuvar – mond-tam, de torkomra fagyott a szó, ahogy szemügyre vettem a két alakot. Átlagos gengszterkül-sejük még nem lett volna riasztó, no de az arcuk! Ezek a fickók egyszerűen félelmetesek vol-tak, ilyen csúf pofákat eddig csak a horrorfilmekben láttam. Méretre szabott öltönyük felett aránytalanul nagy fej himbálódzott, arcukon két vágás meredezett, s a vágások között, egy tízcentis sávban vöröslő ragyák éktelenkedtek. Hasonlítottak egymásra, legalábbis alapvoná-saikban és abban a szörnyű jellegzetességben. Mégsem nyúltam a fegyverem után. 
- Hello, Henry – kezdte az egyik. Adósunk vagy már régen. Még ráérünk beszélgetni, most indíts, mert már dudálnak ránk. – Mondatának végét keményen megnyomta, s a felszólítás parancsnak hangzott. 
- Mit akarnak tőlem? Ha pénz kell, megkaphatják, de ne számítsanak sokra – lihegtem. Egy pillanatra átfutott az agyamon, kitől vehettem fel kölcsönt az utóbbi időben, de tudomásom szerint az összes tartozásomat kifizettem, igaz az alvilágban elég, ha valakire ráfogják, hogy tartozik nekik. 
- Nem, nem pénzről van szó, bár összefüggésben van vele. Hazugság és igazság viszonyáról van szó. Azért jöttünk, hogy végre helyreálljon az egyensúly, amely a te életedben vészesen felborult. Azért jöttünk, mert túl sokáig maradtál adós az őszinteséggel. Gyerekkorod óta ha-zudozol, és még sosem mondtad el a teljes igazságot magadról.  
- Ez őrület! De hát kinek mondjam el? – ijedelmem, ha lehet, méginkább fokozódott, mostmár bizonyos voltam abban, hogy mániákus őrültekkel akadtam össze, pszichopatákkal, akiknek az igazmondás a rögeszméjük. Talán rettentő külsejük okozta sérelmeiket próbálják ellensú-lyozni az őszinteség hangoztatásával?  
A forgalmas útról egy mellékutcába fordultam. A fickók nem ellenkeztek. Úgy tűnt, nincsenek felkészülve a cseleimre. Várjatok csak – már nyúltam is a kesztyűtartó felé, s köz-ben figyelemelterelésül folyamatosan beszéltem.  
- Ugyan már, fiúk, hiszen nem ártottunk egymásnak. Rendezzük a számlát, s aztán váljunk el Isten hírével. Nem hiszem, hogy nem tudunk megegyezni. Kinek nem jön jól a pénz, ha in-gyen kapja – jegyeztem meg a biztonság kedvéért, ha netán észrevennék, hogy a kesztyűtartó felé indul a kezem, de amennyire érzékelni tudtam, moccanatlanul ültek a hátsó ülésen. Eljött az én időm, gondoltam, villámgyorsan felpattintottam a kesztyűtartó fedelét, megragadtam a fegyver markolatát, és egy félfordulattal hátrapördültem, hogy a pisztolyt az egyik halálmadár homlokára szegezzem. Semmi nem utalt arra, hogy ellenállásra számíthatok. 
De tévedtem. Ahogy hátrakaptam a karom, a hátam mögött ülő azonnal a pisztolyt tartó kezemre vetette magát, s teljes erejével beleharapott. Piszokul éles fogait belém mé-lyesztette, s egy erős áramütés szaladt végig a testemen. Felordítottam. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél, mégis úgy éreztem, mintha Freddy mártotta volna belém hegyes karmait. S ami a legfurcsább, teljesen elveszítettem az uralmat a jármű felett, mégsem ütköz-tem semminek. 
Kábultan, a fájdalomtól reszketve bámultam magam elé. A kocsi megállt, a pisztoly a lábam előtt hevert. 
- Most már láthatod, mire vagyunk képesek – mondta a magasabbik. – A megbízónk a lel-künkre kötötte, hogy ne tágítsunk mellőled, amíg a feltételeinket nem teljesíted. 
- A kormány a megbízójuk? – érdeklődtem. 
- A kormány? Ugyan már, rossz helyen kapisgálsz, barátom. Szerintem hagyjuk az eredetku-tatást a tudósokra. 
- Jó – egyeztem bele. – De mégis tudnom kell, mit akarnak, és azt is, a fenébe, hogy valójában hova hajtsak. 
- Újpestre, ha épp tudni akarod. Ott vannak elhagyatott ipartelepek, ahol leckét kaphatsz be-csületből. 
Mindez nem hangzott valami biztatóan. Nem kecsegtetett a kilátás, hogy egy bontásra váró gyár aljában ragyás képű őrültek verjenek össze-vissza.  
Hallgattunk. Nem volt ellenemre a csönd, hiszen így legalább gondolatban kereshet-tem a kiút lehetőségét. És a pillanat elérkezett. 
Egy forgalmas úton a piros lámpa állított meg. Nyugodtan várakoztam, majd mikor a jelzőlámpa pirosról sárgára váltott, hirtelen kiugrottam a kocsiból. Kockázatos vállalkozás volt, de jól számítottam. A vezetők épp beindították autójukat, ám mikor meglátták futó ala-komat, még visszarángatták a kocsit, hogy el ne üssenek. A két fickó ellenben elkésett, mire elindultak volna, már nem állíthatták meg a kocsisort. Csak messziről leshették, hogyan tűnök el a szemük elől. 

? 

A körútig futottam az izzasztó hőségben, mivel tudtam, hogy ott felugorhatok a villa-mosra. Szerencsém volt, ahogy befordultam az utca sarkáról már láthattam a felbukkanó vil-lamost. Igaz, a zebránál már pirosat mutatott a lámpa, de az autók tülkölése közepette még átértem a túlsó oldalra. Fellélegezhettem. Már el is felejtettem, milyen idegborzoló egy gyalo-gos élete. 
Úgy gondoltam, hazáig biztos az utam. Ekkor egy kéz megérintette a vállam. Hátra-fordultam. Balsejtelmem beigazolódott. A két sebhelyes arcú férfi mögöttem állt. A megle-petéstől szóhoz sem tudtam jutni, és ezt a pillanatot ki is használták, egy cseppet sem erősza-kos mozdulattal, de határozottan és hirtelen az orromhoz nyomtak egy kloroformos zsebken-dőt. 
Egy pincehelyiségben ébredtem fel, legalábbis erre következtettem az odú hűvösségé-ből és nyirkosságából. A helyiségben csak egy asztal, két szék és egy rossz priccs volt. Velem szemben az egyik széken a magasabbik ragyás ült, az alacsonyabbik pedig mellettem állt, s kezével a szék támlájának támaszkodott. Az asztalhoz egy lámpát erősítettek, fényét pedig az arcomba irányították. 
- Hát ismét találkoznunk kellett – kezdte a magasabbik. Láthatólag ő volt az irányító. – Nem tudsz meglépni előlünk, Imre, mi mindenhol megtalálunk. Követelésünk egyszerű: a rémisztő pokoljárás helyett válaszd az egyszerű bűnbocsánatot. Neked is könnyebb így, mintha állan-dóan a nyakadra járnánk, nem fogunk elvinni a másvilágra, az elnéző igazságszolgáltatás is elsiklik a piszkos ügyeid egy része fölött. Mindenki jól jár. Mi nem fogunk tovább kísérteni, te pedig új életet kezdhetsz. A túlvilágon rendezve lesz a számla, afelől biztosíthatlak. Csupán annyit várunk el tőled, hogy kipakolj a rendőrségnek. 
- Meghallgattam az ajánlatukat, és nem érdekel – válaszoltam szemrebbenés nélkül. Bár be-lém költözött a kétely, hogy nemcsak egy megrendezett színjátékról van szó, de még semmi olyannal nem fenyegettek, ami a testi épségemet veszélyeztette volna. Így hát dacoltam. 
- Térj észre ember, egyedülálló lehetőséged lenne arra, hogy végre emberhez méltó életbe kezdj, de ezt nem teheted ilyen bűnökkel! – rázta meg a vállamat a mellettem álló. 
- Nem tudok mást mondani, csak amit az előbb mondtam – zártam le a vitát. 
A magas felsóhajtott és bólintott egyet jelzésül a másiknak. Kikapcsolták a lámpát, és magam-ra hagytak a sötétségben. 
- Majd visszajövünk – vetette oda az egyik. 

? 

Ami ezután történt, arra csak jókora kihagyásokkal emlékszem. Azt hiszem, az álmok súlyosbították állapotomat. Első álmomban a pince kriptává alakult át. A másodikban a pincét skorpiók lepték el, és én az asztal tetejére állva próbáltam visszahúzódni rohamuktól. Nem tudom, hány napot tölthettem ebben az X-aktákbéli áristomban, a történések valódi tartalma elmosódott bennem. Talán két éjszakát vergődtem át a sötét lyukban, de a fény hiánya több-ször késztetett alvásra. Gondoskodtak az ellátásomról, és én jobbnak láttam, ha engedelmes-nek mutatkozom. Először úgy tűnt, úgy fogok sínylődni itt évekig, mint egy középkori rab a  vártömlöcben. De és egy nap arra ébredtem, hogy egy erdő közepén vagyok, a zsebemben egy üzenettel, mely arról szól, milyen feltételek mellett engedtek szabadon. Ezek számomra már ismertek voltak: őszinteség, bűnbánat, beismerés, hogy „ne röhöghessek pimaszul mások ar-cába”, ahogy a levél írta, „alázat az emberek iránt”, és az, hogy „tiszteljem meg a társadalmat a színvallással.” Különben ismét eljönnek értem, és később már nem lesz kímélet. 

? 

Ezentúl testőrökkel jártam mindenhova, akik még éjszaka is vigyáztak rám. A házamat két biztonsági őr védte, a kapunál minden ügyfelemet ellenőrizték, csak ezután kerülhetett be valaki hozzám. Komolyan gondoltam, hogy ellenségeim – bárhonnan jöjjenek is – vissza fog-nak térni a vesszőparipájukhoz és hozzám. Tudtam, hogy történetem általam adott magyará-zata teljesen valószínűtlen, de úgy hittem – és hiszem most is -, hogy a látogatók a szellemvi-lágból jöttek.  
Abba az illúzióba ringattam magam, hogy megvédhetem életemet akár a túlvilág be-tolakodóitól is, ha kigyúrt izomzatú, kopasz és agresszív biztonsági őröket alkalmazok. Ám egy tőzsdekrach megrendítette anyagi helyzetemet. El kellett bocsájtanom a testőreimet. Eb-ben az időszakban, csak egyetlen embert engedtem közel magamhoz, a szomszédomat. 
Szomszédom egy barátságos öregúr volt, aki a kádári hadseregben szolgált és kémke-déssel valamint illegális fegyverkereskedelemmel teremtette elő millióit és szerény budai vil-láját. Nemrégiben leszerelt, azóta csak a kertjének élt. Kis kosárkákban hozta át nyaranta saját termésű gyümölcseit, s ilyenkor rendszerint nálam maradt még egy órácskára, nosztalgiázni. 
Aznap is épp ilyen kedélyes csevegésre tért be hozzám. Megkínált a neje által készített ízletes süteménnyel, majd így kezdte: 
- Mára egy kis meglepetést készítettem elő neked. 
- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket – replikáztam rögtön. 
- De ezt szeretni fogod. Most én teszek neked egy kis szívességet. Emlékszel arra a régi ügyedre a ragyásképűekkel? 
- Mi az hogy. Nekem azóta csak ez az egy ügyem van. 
- Nos, én eldöntöttem, hogy utánanézek a dolognak. Tudom, hogy te ahhoz a verzióhoz tartod magad, hogy földöntúli erők működtek közre, de most hallgasd meg az én álláspontomat – emelte fel a mutatóujját. 
 Bólintottam. Nekem már úgyis mindegy volt. 
- Rábukkantam valamire. Talán emlékszel arra, amikor hamis papírokkal adtál el ingatlano-kat. 
- Három-négy ilyen ügyem volt. Igazán nem sok. 
- Igen, de ez elég volt ahhoz, hogy magadra haragíts egy áldozatot. Az egyik ügyfeledet igen érzékenyen érinthette az átverés, hiszen később megszervezte az üldözésedet. A fickó akkor-tájt épp maszkmesternek tanult, nem dereng neked valami? Átkutattuk a lakását és különféle maszkokat, bábukat, szörnypofákat találtunk nála. 
- Na és, a munkájához tartozik, nem? – vágtam bele a szövegébe. 
Az öreg nem zavartatta magát. 
- Alapos a gyanú, hogy ő készítette elő a „tréfát”, illetve alapos volt a gyanú, mert mostmár múlt időben beszélhetünk a zaklatásodról is meg róla is. 
Megdermedtem. Tudni kell rólam, hogy én a kezdet kezdetétől megmaradtam annak a piti kis csalónak, amiként kezdtem. Mindig tartottam attól, hogy egyszer egy gyilkosság részese le-szek, ami elkerülhetetlen tűzkeresztség ezen a nehéz pályán. Félelmem, hogy belekeveredek valamilyen keresztapás ügybe, mindvégig elkísért. 
- Mit csináltál? – faggatóztam rosszat sejtve. 
- Csak azt, ami a kötelességem volt veled szemben. Megfosztottalak egy rémisztő árnyéktól. Mit gondolsz, Lucky Luciano sorvasztaná magát ebben a lyukban? Kezdj újra üzletelni, járj bárokba, csajozzál, élvezd még az életet!  
- Térj a tárgyra – közöltem szárazon. 
- Jól van. Miután kiderítettem, ki volt az, nem maradt más hátra, minthogy felbéreljek egy bérgyilkost, aki a szomszédja kertjéből lelövi. A társát még nem találtuk meg, de ez már csak idő kérdése. 
- De honnan tudod biztosan, hogy ő volt? – rikoltottam fel. Idegességem fokozódott. 
- Megérzés. Ne aggódj, ismersz már annyira, én az ilyet már messziről kiszagolom. A lényeg, hogy a feladat teljesítve van. És itt a meglepetésem… – váltott hangsúlyt hirtelen olyan hang-hordozásra, mintha a desszert érkezését jelentette volna be egy előkelő étteremben. De nem a desszert következett, hanem egy kocka alakú dobozt vett elő kosárkájából. A dobozt az asztal-ra helyezte.  
- Akarod, hogy felnyissam? – nézett rám incselkedve. 
- Nyissad – egyeztem bele rezignáltan. 
Felnyitotta és… erre én sem számítottam. A kedves szomszéd őrülete elképesztett. 
- Elhoztam neked a fejét – újságolta örömmel, miközben kiemelte a koponyát. 
- Jézusom – pattantam fel a helyemről és az ablak felé hátráltam – te meg vagy őrülve! 
- Azt hittem, örülni fogsz – lombozódott le az öregúr. 
Normális esetben örülnék, persze, de nem tudom, nem lesznek-e következményei az ügynek. Nem szeretném, ha később rajtam kérnék számon ezt is. 
- Nem fogjuk számon kérni – szólalt meg egy hang. 
Felkaptam a fejem. A két rémalak az ajtóban állt. 

? 

- Mit keresnek itt? – nyögtem ki végre egy félpercnyi csend után – Hisz az egyikőjük már rég… 
- Halott, azt akarod mondani – vágott közbe a kísértetjelölt. – Nos, én volnék a hulla. 
Szomszédom lassan magához tért – Ez egy újabb trükk, amivel meg akarnak szédíteni. Itt van egy fej, ez a bizonyíték arra, hogy valaki meghalt közülük. 
A magasabbik fickó erre csak a fejét csóválta és metsző tekintettel rám nézett, mint Schwarzenegger a Ragadozóra. 
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz magát jobb belátásra téríteni. Mert mit is akarunk mi? Csak egy kis őszinteséget, józan belátást, büntetést törvényes keretek között. Mióta sza-bályzatunk tiltja az erkölcsi felháborodást, polgári keretek között kell maradnunk. Imre, ha nem működik együtt a rendőrséggel, újra kezdődik minden. 
Ez hatott. A telefonért nyúltam, hogy felhívjam a rendőrséget. 
- Ne tedd! – szólt közbe a szomszédom, aki megsejtette szándékomat. – Semmilyen bizonyí-tékuk nincs ellened! 
- Kár érte, becsületes is lehetett volna – szólalt meg erre a magas és a zsebébe nyúlt. 
S ekkor olyasmi történt, amit ha beleillesztek az eddigi események sorába, akkor sem találok rá magyarázatot. A levágott fej, amely az asztalon feküdt, beszélni kezdett. Monoton gépi hangja az Alien klónozott robotjára emlékeztetett. 
- Add fel! Add fel! – szólt és fél szemét ritmusosan nyitogatta-csukogatta. Kacsingatott talán? Nem tudom, mert én ekkor már menekülőre fogtam a dolgot.   

? 

Kiugrottam az ablakon. Szerencsémre épp nyitva volt. Most itt vagyok és teljesítem a kívánságaikat, feltárom a múltam a legapróbb részletekig. Cserébe nyugalmat és háborítatlan életet várok. Majd elüldögélek a cellámban a többiekkel, vasárnaponként kártyázgatunk, úgy hallottam, egy héten egyszer nőket is lehet fogadni… Azt hiszem, elleszek valahogy. 
Takács Imre mondandójának végére érve kérdően nézett az ügyeletes tisztre. Az csa-lódottan pillantott vissza rá. Most már világosan látta, az ügy nem hozzá tartozik, és csak meggyűlne a baja a főnökével, ha bolygatná.  
- Egy pillanat, mindjárt visszajövök, csak intézkedem – hebegte a tiszt – az ügy felsőbb elbí-rálást érdemel. Egy fél óra múlva itt vagyok. 
S azzal rázárta az ajtót Takács Imrére. Takács egy órát várt. A tiszt két fehérköpenyes ápolóval és egy orvossal érkezett. Ők szépen megfogták a magába roskadt Takácsot és be-szállították a pszichiátriai intézetbe. 
Úgy hallottam, a nyomozást két hét alatt felfüggesztették, az aktát félretették. 
Rebesgetik, hogy a budapesti alvilág köreiben sokáig keringett egy nemhivatalos kö-rözvény, miszerint boszorkány-tanácsadókkal, szellemidézőkkel, rontás-elhárítókkal, horrorfilmkészítőkkel és más ilyen szerzetekkel egy ideig nem tanácsos kikezdeni.

 
Vissza a főoldalra