Paládi Zsolt: Düh
  
Izsák mindig Isten közelségére gondolt, ha nyári alkonyokon felnézett az égre. Hogy itt van, a kert és az udvar bibliai nyugalmában. Bizonyosan neki köszönheti a serkenő fű zöldjét, a gyümölcsfáit, a tágasságot. Lehetetlen, hogy mindezt ő egyedül, kérges kezeivel teremtse meg.
    Tudomása szerint vezetékneve is valamilyen bibliai hősre utalt. Valamikor régen fel is lapozta a históriát, úgy emlékezett, Izsák valami lencselopási ügybe keveredett. Eladott egy tál lopott lencsét az örökség fejében vagy valami ilyesmi. Nem fontos. Az a fontos, segít-e neki az ismeretlen most, amikor igazán fél.
    A nyári konyha elé ült, a kissámlira. Mint egy öregember, úgy gubbaszt ott, pedig alig ötvenéves. Aki látja ezt a hatalmas, tömör izomzatú embert bizonyára alig hiszi, hogy oly védtelenné válhat, mint – József Attilával szólva – „a szükségét végző vadállat.” De ha e pillanatban lepi meg, amikor állát tenyerével megtámasztva farkasszemet néz az ereszcsatornával, a túzokként kuporgó Toldi Miklós jut eszébe.
    Nincs magyarázat arra, miért kellett a kétszáz embert foglalkoztató szövetkezetet feloszlatni, amikor a környéken egyedül ez maradt utolsó lehetőségként, az ipari munkásoknak, a lakatosoknak, asztalosoknak, ácsoknak. Mindenki mehetett Isten hírével vagy az ötven kilométerre lévő nagyvárosba ingázott vagy ha ott nem kapott munkát, a környező falvak parasztjainál vállalt napszámot. A főnökök persze megszedték magukat, azt beszélik, több milliós vagyont sikkasztottak el a csőd bejelentése után és nem akadt olyan férfi sem, aki megkérdezte volna, uraim, hogyan jutottunk ideáig?
    Ő már nem emlékezhetett, hiszen akkortájt karonülő kisgyermek volt, apja lemondó legyintéseire, lapos és gondterhelt pillantásaira, magábaforduló mélabújára, nem emlékezhetett, mert nem ő szenvedett tőle, hanem az anyja, ő tartotta számon és egyenlítette ki a kereskedő családdal szembeni követeléseit. A rettegésnek ez a gyorsan ölő vírusa már kipusztult az ő zsigereiből, de most meg kell tanulnia együttélni vele.
    Pedig érezte: legyengíti, elgyámoltalanítja, amikor a környező településeket és a város közelebb eső részeit járta munka után kutatva. Egyre kevésbé tudta megvédeni a maga igazát az ötvenéves embert lenéző, fölényeskedő vállalkozókkal szemben. Mind gyérülőbb lelkesedéssel magyarázta, hogy tudása, tapasztalata és fiatalokat meghazudtoló munkabírása időt és pénzt takarít meg, legutoljára olyan kevés meggyőződés csengett a szavaiban, hogy félbeszakították és sok szerencsét kívántak neki.
    Lejárt a munkanélküli segélye is, de még mindig alkalmi megrendelésekből tartotta fenn családját. Mit tegyen, várja meg, míg neszét veszti valamely szerencsétlen szakmunkás halálának? Pátkai, a falu legrosszabb hírű vállalkozója cinikus mosollyal éppen ezt emlegette neki három hónappal ezelőtt, amikor ott járt; hogy csak kihalás esetén juthat munkához, mert nála csak a románok állandók.
    Durva, sunyiarcú, baltafejű ember volt ez a Pátkai, hadarva beszélt, egymás után lökte a szavakat, rövid mondatai vakkantásnak hatottak. Még a kézfogása is kellemetlen volt, erősen megszorította a másik kezét, de közben elnézett a feje fölött. Senki sem szerette, fiatal felesége a luxus ígérete miatt élt együtt vele, előző házasságából származó fiai kihasználták. Rajtuk kívül még féltucat élősdi rokon dézsmálgatta vállalkozása bőségszaruját.
    És holnap már csak az ő szavától függ, ki tudja-e fizetni a rezsit.
 
*
 
Szerencséje volt: másnap Pátkait rosszkedvében találta. Ha ugyanis jókedvében leledzett, az azt jelentette, nincs szüksége senkire, elemében van, mert munkásaival kedvére gorombáskodhatott, nem gyötrik személyzeti gondok. Nála ritkán maradt meg valaki állandó munkaerőnek. Zordsága jót sugallt: épp egy hete lépett ki az egyik szakmunkás, így rábólintott Izsák felvételére.
    Egyelőre nem jelentették be, azt csak hat hónap munkavégzés után adták volna meg, s akkor is csak hatórásra, hogy papíron még a minimálbért se érje el. Mindegy, munkát kapott, fellélegezhetett, s felkészülhetett a prolik mindennapi csatáira, a mindentűrés és a szívós önfegyelem próbáira.
    Mindjárt a munkábaállás napján ízelítőt kaphatott a főnök modorából. Pátkai, mint a legfőbb hadúr, negyedtizenegykor begördült metálszínű Mercedesével az elhagyott kocsiszín elé, ahol a hevenyészetten kialakított műhelyben munkásai dolgoztak. Tökrészegen kiszállt a kocsijából, és imbolyogva betámolygott.
    Ott bent nem az a látvány fogadta, mint amire számított. A konténert még nem illesztették össze, darabjai szanaszét hevertek, a féligkész panelek vastraverzei szálkaként meredeztek, hegesztőpisztolyok villantak, olajosképű ördögök szorgoskodtak a munkadarab körül. Pátkai agyában megfőtt az indulat: ha nem lesz készen holnapra az áru, hátrányba kerül a megrendelővel folytatott tárgyalásokon. Pedig úgy érezte, a megrendelő már eddig is túl sok méltatlan fricskát engedett meg magának az üzleti vacsorákon. Nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy ez jórészt nagykorúvá vált, tizennyolc éves dzsekijének köszönhető, amit még az étteremben, a munkaebédek elfogyasztásakor is magán felejtett. A khaki színű kabátot szürke foltok tarkították, elveszítette eredeti színét és szinte már megkeményedett a kosztól, gazdája mégis csupán éjszaka szabadult meg tőle.
   – Rohadtak! – üvöltötte – Nem megmondtam, hogy holnapra legyen kész! Hogy lesz ez kész holnapra, bazmeg? – fordult Szabó Pistához, aki a románokat irányította.
   – Ennél gyorsabban nem tudjuk megcsinálni – védekezett Szabó – Legfeljebb holnap bennmaradunk. Mit vársz napi ezerötér’? – célzott a feketemunkások napidíjára, vesztére, mert Pátkai dühe csak egy pillanatra fordult a románok ellen, utána viszont, ha még lehet, fokozódott.
   – Rohadt bocskorosok! – átkozódott – De te felelsz értük! Ha holnapra nem lesztek készen, leszedem a fejedet és a kezedbe adom!
     Így adott nagyobb nyomatékot szavainak, majd befejezésül belerúgott az egy kupacban fekvő szerszámokba. Sűrűn kurvaanyázva vonult vissza. A munkások földre szegezték tekintetüket, de néhány merészebb szúrós szemmel követte kacsázó lépteit.
 
*
 
Három hónap múlva amolyan művezetőfélének nevezték ki Izsákot. Nehéz eldönteni jutalom volt-e ez, vagy csak újabb teher. Szakképzetlen román feketemunkásokat kellett irányítania, akik gyakran még a szerszámok neveit sem tudták, így a munkaidő jelentős része azzal telt el, hogy megértette velük az utasításait.
    Szabó Pista nem bírta sokáig, hamarosan elment a cégtől. Izsák akár a vállalkozó bizalmi embere is lehetett volna, ha nem lett volna annyira különböző és egyben hasonló a természetük. Különböző és hasonló: Pátkai megérezte azt a törni-zúzni képes erőt, amit bármikor kiválthat Izsákból és sejtette, káromkodása és szájhősködése kevés lenne Izsák sokat próbált izmaival szemben.
    Kettejük párviadala jelzésekben merült ki, Izsák úgy kapta fel a fejét főnöke őt illető kitöréseire, hogy nyomban félbeszakította a pocskondiázás tirádáit. Ilyenkor – jobb híján – az alkalmi munkások származásán gúnyolódott a felvilágosult szellemű vállalkozó.
    – Nyustyuk… Ti is elmennétek a munka temetésére, szőröstalpúak! A tetű egyen meg benneteket az Olt partján, kár volt lerobbantani rólatok a bocskort! – mondta és nevetett hozzá, mintha viccnek szánta volna.
    A románok igen zordan vizslatták az idős szeszkazánt és egyáltalán nem tartották mulatságosnak szellemesnek szánt megjegyzéseit. De idénymunkára szerződtek és sorsuk arra predesztinálta őket, hogy a kedvező valutaváltás reményében mindent elviseljenek.
    Újabb és újabb feketemunkások jöttek és tűntek el a semmibe, az állandó cserélődés miatt senkinek sem volt ideje megismerni őket, az arcok szüntelenül változtak, mindőjüknek csak a kezére volt szükség, az eszére és a tudására nem, a szakértelmet Izsákra és néhány társára bízták. Pedig lett volna mire ügyelnie Pátkainak, jónéhány börtönviselt ember megjárta már a lerobbant kocsiszínt. S ráadásul olyanok, akik nem itt, hanem odaát járták ki a karcer kemény iskoláját.
    Amikor Gheorghe és Octavian, a két elválaszthatatlan cimbora megjelent, senki sem sejtette, hogy barátságuk egy belső-romániai fogdában érlelődött, majd együtt szabadultak és a szabadulás napján, alighogy belebújtak civil gúnyáikba, testvériséget fogadtak egymásnak egy háromjegyű számmal jelölt talponállóban. Octavian kistermetű, törékeny csontú, de ravasz tekintetű fiatal fiú volt, aki rugalmasságát és mozgékonyságát zsebtolvajlásra és besurranásra használta. Gheorge a nagydarab, biztonságot adó őrzőangyal szerepét játszotta mellette, ám neki is gyorsan forgott az agya, még gyorsabban a keze. Tőkét gyűjteni érkeztek Magyarországra, hogy aztán otthon közösen vágjanak bele valamilyen üzletbe.
    De munkábaállásuk harmadik napján, a rakodásnál, ahogy Octavian a teherautó raklapjáról kifelé húzott egy vasbeton elemet, tenyere megcsúszott, s a félúton lévő betontömb megbillent, majd az autóról a fiú lábára zuhant. Hiába emeltette le rögtön Izsák az embereivel, a több mázsás terhet, Octavian lábfején összezúzódtak az ízületei, csontja ugyan nem tört, de mindenképpen kezelésre szorult. Hősiesen tűrte a fájdalmakat, még ő nyugtatgatta Gheorghét, már amennyire tudta, hiszen a fájdalomtól összeszorított fogai közt szivárgott át a szó. Gheorghe azonban nem nyugodott meg, ragaszkodott hozzá, hogy orvos lássa el a barátját, sőt még röntgenfelvételre is igényt tartott, hiába bizonygatták, neki itt semmihez sincs joga.
    Izsák egy erdélyi fiú segítségével elmagyarázta, mindenképpen meg kell várniuk Pátkait, hiszen megígérte, hogy jön és egyedül ő dönthet ebben a kérdésben, minden más megoldást, ami eltér az ő elképzelésétől, szabotázsként értékelne. Gheorghe beleegyezett, de fenyegetően hozzátette, mivel Pátkai adott munkát, neki kell a doktorról gondoskodnia, ám ekkor már az erdélyi tolmács válaszolt Izsák helyett: mit gondol, nem a betyárbecsület hazájában vagyunk, a vállalkozó semmit sem fog segíteni, haza fogja zavarni mindkettőjüket. Akkor meghal, mutatta egyezményes nemzetközi jellel Gheorghe, amint jobb kezét elhúzta ádámcsutkája előtt.
    A munkát szüneteltették, Izsák úgy határozott, most, hogy Gheorghe így megorrolt a főnökre, nem lenne tanácsos elvonni a figyelmet védence ápolásától. Legalább ilyenkor tapasztaljanak némi emberséget, gondolta és magukra hagyva őket egy félreeső sarokba vonult a sportújsággal.
    Ám nemsokára feltűnt a láthatáron Pátkai, acélosan villogó Mercedese. Már messziről láthatta, baj van, hiszen a munkások nem ugrottak fel mindjárt ültő helyükből, amint meglátták. Ez a számára idillinek tűnő helyzet alaposan felingerelte. Rögtön támadott.
    – Mi a fene van? Henyéltek, én meg szarrá idegeskedjem magam?
    – Octavian balesetet szenvedett, a lábára esett a vasbeton – közölte szárazon Izsák. Az újságot letette, de nem kelt fel a helyéről.
    – Melyik az a nyustyuk? Ki van rúgva! Hé, Lakatos – szólt az erdélyinek – vidd haza a Trabantodon, aztán ne is lássam többet! Te meg állj föl, hogyha veled beszélek! – mordult Izsákra.
    Izsák fölállt. Gheorghe észrevétlenül előbbre lépett néhány lépést, így egészen Pátkai közelébe ért.
    – A kurva anyád! Megmondtam, hogy te felelsz értük! – fröcsögött Pátkai.
    Izsák felkapta a fejét. Először hangzott el ilyen formában ez az őt illető durva szitok. Érezte, fordulóponthoz érkezett.
    – Vond vissza, te mocsok! – ordította.
    – Micsoda? – üvöltött Pátkai, és kezét ütésre emelte. Elhamarkodta a mozdulatot, hiszen ahogy meglendült a keze, szembetalálta magát Izsák elszánt arckifejezésével. Egy pillanatig feltartott karral állt, amelybe Gheorghe belekapott, iszonyatos erejével megpörgette a testes embert és könyökét szétroppantotta a térdén, mint valami törékeny lécet.
 
*
 
Izsák azóta is arra gondol, miért adja az Isten a gyümölcsfákat, a virágzó kertet, a tágasságot, ha utána nem segít mindezt megtartani? Vajon más az az Isten, aki ad és más az, aki elvesz? Vagy lehetséges, hogy néhány éve a felhők mögött kicserélték az Istent?
 
Vissza a főoldalra