Paládi Zsolt: Kadarka úr tisztessége
  
Amikor megpillantottam Kadarka urat a csöppnyi krimó gyér fényében, amint két cim-borájának szónokol, tudtam, ő az én emberem. 
Erősen kopaszodó fej, alkohol barázdálta arc, viseltes pofa, viseltes pulóver. Egy átlagos gettólakó személyleírása. Az éppen aktuális szappanopera-sikerről fejtette ki nézeteit, ebből megállapíthattam, igazi kocsmafilozófus.
- Tudjátok, a gazdagok lelkivilága mindenkit vonz – mondta – De én nem sajnálom őket, ha elvesztenek egy pár milliót, úgyis visszaszerzik a következő részben.
 Lakásomhoz közeli olcsó törzshelyet kerestem, olyat, ahol időnként ismerkedni és beszélgetni is lehet, ahol menedékre lelhetek a feleségem és a családom elől, s ahol mindig történik valami. Terepfelmérésem során a letelepedés mellett szóló döntő érv Kadarka érdekes egyénisége volt, aki a szappanopera esztétikai elemzése után az irodalomra tért át.
- Na meg micsoda kulturnemzet volt ez az orosz! – lelkendezett – Tolsztoj, Dosztojevszkij, mekkora írók voltak! Aztán mire volt jó az egész? Most meg olyan kiterjedt maffiózók, hogy az egész világ fél tőlük.
  Manapság, amikor jóbarátainkkal is csupán az Internet újdonságairól és a számítógé-pes programokról cserélhetünk eszmét, meg kell becsülni a kocsmafilozófusokat. Ők az örök dolgokra függesztik tekintetüket. Nem hiszik, hogy polgáribbak lehetnek Márainál, -ahogy Kadarka mondja- az „Egy pohár vallomásainak” írójánál. ( A rádióból hallotta a címet, félfüllel, s azóta azt hiszi, az alkoholisták bibliájáról van szó. Vesd össze: minden író alkoholista. )
 Lassacskán kipuhatoltam, hogy értelmiségi, legalábbis valamikor annak érezte magát, amikor még rajz-kémia szakos tanárként tanított egy általános iskolában. A rendszerváltás óta biztosítási ügynök, előkelőbben szólva, pénzügyi tanácsadó, ugyanis – és erre nagyon büszke – ő nemcsak biztosításokkal, hanem másféle ügyességekkel és okosságokkal is megismerteti ügyfeleit.
 Bár jövedelme megduplázódott (nem volt nehéz neki), s így „ippeghogy” futja a rezsire meg a két kölyök szeszélyeire, Kadarka úr olykor-olykor, nehéz polgári estéken, amikor a televízió kizárólag showműsorokkal, szappanopera-szalámivégekkel és B-kategóriás akció-filmekkel fejleszti alul rajongóit, ellenállhatatlan nosztalgiát érez a sokak által csak szellemi maszturbációnak nevezett értelmiségi szertartások iránt. Veszi hát a kabátját és így szól élete párjához:
- Anyukám, te csak nézzed a Claudia Lopezt, én addig leugrom a presszóba, fekvésre itthon vagyok.
Megkönnyebbülten leoson, „odalent” már várja a két haver, a burkoló Lajos és a vasutas Józsi. Ők rendíthetetlenül hisznek Kadarka úr éleselméjűségében, bár néha vitába szállnak vele, de inkább csak az ellentmondás öröméért. Kedvükért Kadarka is szívesen popularizál, néha a kétórás együttlétből akár egy félórát is feláldoz, hogy barátai pénzügyi, szexuális és egyéb panaszait végighallgassa.
Az igazat megvallva, nem kedvezett neki a felbukkanásom. Erre maga is rájött, amikor a filozófia szó értelmezésén vitatkoztunk. Ő makacsul állította, hogy a filozófia nem más, mint léttan, és már-már homályba vesző főiskolai tanulmányaira hivatkozott. Én felvilágosítottam: a filozófia görög szó, jelentése a bölcsesség szeretete, utána lehet nézni akármelyik szótárban. Kétségtelen, a létezés titkaival is foglalkozik, de nem innen ered az elnevezése.
A filozófus ettől kezdve tudálékossággal vádolt, és – intelligensen, kulturált keretek között – piszkálni kezdett.
- Nagy differansz, pár exellansz – kezdte szellemesen és pallérozottan – Tanult kollégánk szavakon lovagol, de azt nem tudja, mihez kell érteni. Megmondom én, mihez kell érteni. Aki ért a nőkhöz, az mindenhez ért. Mert a nők a Minden. Végtére is a nők kedvéért hajtasz a sikerért. Vagy a nők előtti sikertelenségtől menekülsz. Te se firkálnál össze annyi hülyeséget, ha rendben lennél a nőknél – fordult hozzám. – Minek irkálsz annyit? Ez az igazi okosság, rendben lenni a nőknél.
 Ami az írást illeti, igazat kellett adnom neki. Ha írásból próbálnék megélni, alighanem Petőfi apostolának sorsára jutnék, aki csak száraz kenyeret tudott adni éhező gyermekének. Akkor hát miért? Tényleg lélektani okai lennének, ahogy Kadarka mondja?
 Nem sokáig révedezhettem, mert a kocsmai bölcs váratlanul feljajdult és a fejéhez kapott, ez pedig emlékei felbukkanásának csalhatatlan jele volt. Hamarosan kiderült, minek köszönhető: Korda György Szeretni bolondulásig című dalának első taktusai csendültek fel a Sláger rádió hullámhosszán.
- Ajjaj, ezt nem kellett volna… A Sláger rádió irtó jó számokat nyomat, micsoda spermabálokra emlékeztet! Smokie, Tom Jones, Korda, na meg a saját hülyeségem. Jól figyeljetek, nem mondom el kétszer, milyen bolond voltam hajdanán!
 
?

  A tisztánlátás kedvéért: Kadarka úr története a kádári „aranykorban”, a hetvenes évek közepén játszódott, amikor az eszmék és az ideálok időnként még az egészséges ivari életet is megzavarták. Akkoriban a fitness-kultúra is gyerekcipőben járt, a divatnak pedig határt sza-bott a szocialista erkölcs, nem csoda, ha egyes fiatalemberek olykor a minőségi szempontok-ról is megfeledkeztek. Nem úgy Kadarka! 
 Azon a nyáron a Balaton-parti kis üdülőfaluban gyűltek össze a haladó népi tábor pe-dagógusjelöltjei, hogy a „Szocialista kultúra – szocialista nevelés!” jelszavának megvalósítá-sáért küzdjenek. A Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjai e cél érdekében elszántan végigül-ték a késő estébe nyúló konferenciákat, nem utolsósorban azért, mert az unalmas ankétokon alaposan felmérték a felhozatalt, felvették a szemkontaktust, sőt a szünetekben már flörtölni kezdtek. A merészebbek egy-egy mélytűzű Dusenykához, Szvetlánához vagy Hedvighez kö-zeledtek, hősünk azonban magyar lányra vetett szemet. Nemcsak azért, mert – mint említettük – az erotikában a minőséget tartotta a legfontosabbnak, hanem azért is, mert gyengén beszélt németül, és – tapasztalatlan lévén – a szavaknak nagy jelentőséget tulajdonított a szerelmi kommunikációban.
 Elérkezett az utolsó nap. Kadarka nagy sikerű előadást tartott „Vizuális nevelés – szo-cialista vizualitás” címmel, s örömmel konstatálta, hogy választottja, Ágnes is a hallgatóság-ban ül, méghozzá a második sorban. (A szigorú ellenőrzés ellenére ugyanis, aki tehette, elló-gott.) Akkoriban fess és jóképű fiatalember volt, erőteljes testfelépítéssel, szemében szenve-dély tükröződött, amely csak ritkán halványult el. Ő maga sem sejtette, de jó szerető benyo-mását keltette. Ágnes gesztusai bátorították, s egyáltalán nem alaptalan reményekkel töltötték el. Szakértő szeme hibátlannak ítélte a lányt: vállára omló szőke haja, sudár alakja, lágy dom-borulatai legigényesebb minőségi kívánalmainak is megfeleltek.
 Jókedvűen készült az utolsó napot megkoronázó bulira. Az édesbús nóták andalító dallamainak hatására egymás után kapituláltak a haladó népi tábor nőnemű harcosai, az ide-gen hadállások bevétele szinte minden esetben sikerrel járt – a magyar fiúk híre vetekedett a latin szeretőkével – és a hazai ellenállás megtörésében is szép sikereket mondhattunk magun-kénak. Kadarka - félszegsége ellenére -, offenzívában volt egy lengyel lánynál, akinek nőisé-gét nem értékelte ugyan sokra, mégis érdemesnek találta taktikájának tesztelésére. Éppen ki-fordult a zajos táncteremből, hogy egy Meggy Márkával frissítse fel magát, amikor szembe-találkozott Ágnessel.
 Ágnes kissé feldúltnak látszott, ám ez a ziláltság mégis valamilyen rendezett formát öltött, mint amikor egy amerikai filmben gondosan a szenvedő hősnő arcába fésülik néhány rakoncátlan hajtincsét. A lány nem is feledkezett meg magáról, mutatós mosollyal üdvözölte a belebotló Kadarkát, majd megkérdezte, nem táncolna-e vele. A fiú szabadkozott, eszébe jutott internacionalista kötelessége a lengyel lány iránt, de Ágnes gusztusosan barna combjait nézve – magában áldva a miniszoknya feltalálóját – megfeledkezett a népek testvériségének szó szoros értelmében vett összeforrásáról. Pedig… mily balga az ifjúság! Oly mindegy, milyen színű bőr villan ki a paplan alól… No de ne legyünk igazságtalanok! A bronzszínű tartalmas tökéletességek mindig is jobban vonzották a férfiakat, mint a sápadt angolkisasszonyok.
 Egy lassúba kapcsolódtak bele. Átkarolta a derekát, only you, dúdolta Komár Laci, végighallgatták a számot, aztán egy újabbat, fogalma sem volt, miről beszéljen, miről taná-csos ilyenkor beszélni, szerencsére jött a Károlina; Károlina, Károlina úgy várlak, énekelték együtt, aztán Korda következett: Szeretni bolondulásig, ez már úgy hangzott, mint egy kihí-vás: „Csak az a másik / észrevenne / S benne lenne.” Kadarka úgy érezte, a lány megértette a célzást, s kimentek egy újabb Meggy Márkáért. 
- Nahát, mostmár sokkal jobban érzem magam. Érdemes volt idejönnöm – mondta Ágnes és ránézett. Kadarkának esze ágában sem volt megkérdezni, miért, mit csinált eddig.
 Talán ez volt az a pillanat, amikor hősünknek elő kellett volna vennie eszköztárából valamelyik előregyártott ajánlatát, ezt azonban későbbre halasztotta, ehelyett első lépésként Ágnes intellektuális birtokbavételét célozta meg.
 Ne felejtsük el, nem sokkal ’68 után vagyunk, a remények szárbaszökkenése után, ami a párizsi és berlini utcákon történt, lázba hozta a fiatal magyar értelmiséget is, amely oly könnyen megfeledkezett a „Csehszlovákiának nyújtott testvéri segítségről.” Trockij, Che Guevara, Mao ekkor vált mítikus figurává, példaképpé, s velük együtt a baloldali izmusok prófétái is megszaporodtak. A rendszer helyes baloldali kritikája lett az intellektuális teljesít-mény próbaköve. Az ifjú pedagógusjelölt pedig igyekezett imponálni szerelmének.
 Mivel néhányszor megfordult már Ágnes szobájában, tudta, Ágnes Thomas Mann no-vellái mellett Bakunyin Gyónás című önéletrajzát olvasgatja. (Thomas Mann volt az álca, ő volt „fölül”, az igazi kedvencre, Bakunyinra pakolva.) Bakunyin a megtűrt baloldaliak közé számított. Hirdetni nem illett, a cenzor hosszú bevezetőt írt művei elé, s az olvasó lelkére kö-tötte, „erős forráskritikával kell kezelni”, mégis megértőbben bántak az orosz kalandorral, mint másokkal. 
- Láttam, érdekelnek az anarchisták – suttogta az ifjú kedvese fülébe, majd hozzátette – Én is tanulmányoztam őket, méghozzá alaposan. Mi a véleményed Bakunyinról?
- Elmondom, de csak kint a parkban – válaszolta Ágnes óvatosan.
 Kadarka több szempontból is örült a sétának. A park romantikusabb hátteret szolgál-tatott Erosz megkísértéséhez, a hatalom rosszalló tekintetét kiváltó téma pedig a cinkosság légkörét teremtette meg a két fiatal között.
- Én érzelmi szemszögből nézem ezt. Mert mi lenne, ha az anarchizmus megvalósulna? Akkor az emberek boldogságának semmi sem állná útját. Akkor az emberek énekelnének és táncol-nának egész nap, mint ahogy Dosztojevszkij írja. Szegény Dosztojevszkij, sosem értette meg, miért nem énekelnek és táncolnak az emberek egész nap? Hiszen az ember boldogságra ter-mett! Miért akadályozzák őt merev előírások? Ha felszabadulnánk a kötöttségeink alól, az ember szabadsága megoldana minden problémát.
 Ó, milyen gyönyörűek tudtak lenni ezek a lányok, ezek a tegnapi lányok, amikor egy eszméért lelkesedtek! Arcuk áttüzesedett, szemük szikrázott, hangjuk melegségén átütött a hév, s igen, igazán akkor teltek meg igazi Élettel, életadó erővel, akkor emlékeztettek ben-nünket női önmagukra, akkor győztek meg minket fontosságukról. Hát lehetnek szörnyűek azok az eszmék? Én tagadom, tagadom ezt!
 Az ifjú pedagógusjelöltnek lett volna ellenvetése, például az, hogy egy ilyen szabad társadalomban ki tartana féken a bűnözőket és egyáltalán, ki dolgozna szabad akaratából, ám e gondolatok túlságosan földhözragadttá tették volna a lány előtt. Hagyta, hogy a lelkesítő szavak magukkal sodorják. 
- Így van! Itt van például a szabad szerelem kérdése. Micsoda kispolgári csökevény termé-szetünk ellen tenni. Amihez az embernek kedve van, tegye meg! – keze egy cseppet meglen-dült, de – ó jaj! – félúton meg is állt, nem merte átölelni a lányt, ehelyett hozzátette – Maga Marx is beszélt az úgynevezett nőközösségről.
 Ágnes elnevette magát.
- Marx nem olyan értelemben beszél a nőközösségről, ahogy te gondolod. Szép is lenne! A kommunizmus atyja mint a feudális viszonyok visszaállítója.
 Kadarka homlokát egy pillanatra kiverte a veríték.
- Nem is úgy gondoltam, hanem úgy, hogy végső soron Marx helyeselné a kommunizmusban megvalósuló szabad szerelmi életet. Hiszen a polgárok elfojtották vágyaikat.
Ágnest ez a megjegyzés vitára ingerelte.
- Te úgy látod, hogy a kommunisták nem ezt teszik? Nézz körül! Egyik se meri vállalni a sza-bad szerelmet elvtársai előtt. És milyen prűdek. Félrenéznek, ha miniszoknyás lányokat lát-nak. Legszívesebben betiltanák. Szerintük a nő arra való, hogy kiszolgálja szexuálisan a férfit, a férfi pedig arra, hogy megtartóztassa magát és kizárólag egy nőre gerjedjen. Mi ez, ha nem kon-zervativizmus? Ez nekik felvilágosult gondolkodás?
- Halkabban, Ágnes! – csitította Kadarka – Mindannyian tudjuk, hogy a szocializmus nem mindig a jó irányba haladt. Mao és Che ezért küzdenek. Hogy továbbfejlesszék. De nem lehe-tünk igazságtalanok a szép elvekkel szemben. Gondolj arra, mi minden másképp alakult volna, ha Sztálin helyett Trockij jött volna.
- Ugyan mi lett volna más? A nők ugyanolyan kék overállt kaptak volna, és irány a futósza-lag! 
- Hogy mondhatsz ilyet Ágnes! – értetlenkedett a kissé beijedt Kadarka – Trockij igenis jót akart! Nem véletlenül állt a fejébe a jégcsákány. Szerintem kiegyezett volna az anarchisták-kal.
- Az anarchistákkal? Kiegyezni? – most Ágnesen volt a csodálkozás sora – Az anarchistákkal nem lehet kiegyezni. Azok le akarják bontani az egész kócerájt és minél többet kínálnak ne-kik, annál többet akarnak.
- Ez csábító és riasztó is egyben. – válaszolta Kadarka, aki úgy érezte, retorikusabbnak kel-lene lennie, ezért így folytatta – Ha az anarchizmus mélységeibe belegondolok, olyan, mintha szakadékba néznék. De tudom, a szakadékban virágok nyílnak. Lennon szavai jutnak eszembe: „Képzelj el egy olyan világot…” Igen, Ágnes, én elképzeltem. Olyan volt, amilyet a kommunisták akartak. És egy kicsit olyan, amilyet az anarchisták. A kettőt össze kellene gyúrni.
 Ágnes lágy, szinte simogató pillantást vetett rá.
- Igen. Egy akácvirág van a hajadban. – szólt és egy finom mozdulattal kiemelte a bibét a fiú göndör hajából.
 Kadarka azonban tovább szárnyalt.
- Hiszen az ember eredendően jó. Honnan vesszük, hogy nem tudja irányítani a saját sorsát? Ha a forradalmat állandóan életben tartjuk, a forradalmárok majd gondoskodnak arról, hogy az embereknek csak a jó oldala érvényesüljön. Mint ahogy Mao gondoskodik róla Kínában. Ilyen országban szeretnék élni! Lennon is ilyen országban szeretne élni. A világ haladó erői ilyen országban szeretnének élni. Sőt, ilyen világban! Miért nem engedik hát, hogy ilyen vi-lágban éljünk? Ahol eltörlik az államhatárokat és ahol a kommunák a mindennapi élet része-ivé válnak…
- Igen… De… Olyan messze ülsz… Nem húzódnál közelebb? – suttogta halkan Ágnes.
 Aligha akadna olyan heteroszexuális férfi a Földkerekségen, aki ily hívásra elutasítóan viselkedne. S valószínűleg azok a hímneműek is a kitömnivaló különcök táborát szaporítanák, akik ne próbálnák azonnal aprópénzre váltani a kínálkozó lehetőséget. Kadarkának természe-tesen volt füle a hallásra, szorosan hozzásimult a lányhoz, átkarolta a vállát, de ahelyett, hogy megcsókolta volna, inkább kiöntötte neki szívének közéleti szempontból titkos vágyait. Már nem érte be holmi felületes skiccel. Végtére is festőpalántának mondhatta magát! A szavak ugyanolyan eszközzé váltak a szemében, mint az ecset, a vászon vagy az olajfesték. Nekiállt tablót festeni. Csodálatos és megkapó mondatokkal kolorírozta a ’68-as újbaloldali nemzedék monumentális tablóját, időnként a fény-árnyékviszonyok arányaira sem ügyelt. Annyira belelelkesült beszédébe, hogy úgy érezte, elég, ha a balos eszmék napfényes kontúrját emeli ki. Beszélt a párizsi ifjak lobogó életakaratáról, a berliniek kispolgárpukkasztó nonkonformitásáról, a new yorkiak elszántságáról, Cohn-Benditről, Dutschkéról, a lázadás jogáról, a jogrend elleni lázadásról, a fantázia uralmáról, a szexuális fantázia kiéléséről, a sza-bad szerelemről, az alternatív életformák szépségéről, a kommunában élés nagyszerűségéről. És amikor ideáig ért, már kettejük korlátok nélküli boldogságáról is. Képzeld el, mesélte, egy erdei kommunában élünk, minden este a tábortűz mellett énekelünk, ropog a tábortűz, meg-világítja a szép arcod, kergetőzni támad kedvünk, én utánad futok, a tenger partja felé sza-ladsz, útközben eldobálod a ruháidat (hogy hogyan került az erdő mellé a tengerpart, arról bölcsen hallgatott), belegázolsz a hűs vízbe, én utánad, aztán kimászunk a fövenyre, szeretke-zünk és felkiáltunk: „Ilyen a szabadság!”
 Felmorajló röhögés válaszolt Kadarka elragadtatott kurjantására. Egy feléjük trappoló KISZ-es csikócsapat nyerítése szakította félbe a felkiáltás nyomán beállt másodpercnyi csön-det. Kadarka most úgy érezte, társai elárulták. Gondosan felépített magának egy művet, de épp amikor a legutolsó és legzseniálisabb ecsetvonást készült megtenni, egyszerűen kirántot-ták a kezéből a pemzlit, és egy húzással összerondították a vásznat. 
 De még nem volt minden veszve. A vidám társaság zajosan elvonult előttük, egyikük odavetette:
- Aztán sikeres legyen az éjszakai kommunista műszak!
 Ágnes még csak el sem pirult. Kadarka búcsúzóul intett egyet, milyen nagyra értékeli a bűntársi segédletet, s ez a mozdulat viszontjókívánságok sorát közvetítette, hisz az elvtárs is kommunista műszakra készült. Úgy döntött, nem játssza tovább a baloldali Hamletet, aki té-pelődéseit többre becsüli tetteinél. Olyan közel hajolt Ágneshez, hogy orruk hegye egy pilla-natra összeért, és meghitt hangon értésére adta szándékait:
- Ha lenne kedved feljönni a szobámba… Én lennék a világ legboldogabb embere… Úgyis mindenki szerteszét van… Kirakjuk a táblát… Kazettán megvan a Joplin…
 A körülmények szerencsés együttállása meggyőzte Ágnest. Kadarka átkarolta a lányt. Lassan, ráérős lépésekkel sétáltak a tábor felé. Egyikük sem szólt. Az ifjú a helyzethez mél-tatlannak tartotta a szavakat. Úgysem festhette le az érzéseit, ehhez nem volt elegendő tehet-sége. De nem is érezte szükségét. Elfelejtette Maot, Trockijt, Che Guevarát, még az anarchis-tákat és a kommunistákat is. Egyszerűbb dolgokra gondolt ő most. Vajon lesz-e szabad szoba vagy a szabad ég alatt kell-e beteljesíteniük vágyaikat?
 Benyitott a szálló előcsarnokába. Mintha a Mennyek Kapujának küszöbét lépte volna át. Szent Péter áldását várta. Ám a KISZ-titkár magasodott előtte.
 Kőhegyi Gábor, a KISZ-titkár délceg alakja állta el a folyosó felé vezető utat. Sértett és gyanakvó tekintettel figyelte a párocskát. Kadarkában felsejlett annak a lehetősége, hátha ez a folyosó nem is a mennyekbe, hanem az alvilági kínok helyére vezet. Mindamellett a po-kolba kívánta Kőhegyit, de önmagának szívesen megspórolta volna ezt az útiköltséget.
- Micsoda meglepetés! – kezdte rosszalló hangsúllyal Kőhegyi – Hogy én erre nem számítot-tam!
- Mi az, feltámadtál? – a lány a cinizmusra cinizmussal válaszolt. Kibontakozott az ölelésből.
 Kőhegyi is fegyverkészen várta a szócsatát.
- Csupáncsak megjöttem. De úgy látom, máris kényelmetlen a megjelenésem, akár egy vélet-len feltámadás. Ha van valami bajod, beszéljük meg, Ágnes! – tárta szét a karját, csupasz te-nyerét mutatva.
- Jól tudod, mi a bajom, te szemétláda! – replikázott amaz. – Kétszínű vagy!
- De hát mit követtem el?
- Nagyon jól tudod. Együtt voltál Katival, igaz? A szoba zárva volt.
- Miről beszélsz? – értetlenkedett Kőhegyi.
- Ráadásul a barátnőmmel! Jobb, ha nem állsz az utamba. Menj vissza a Katihoz.
 A KISZ-titkár nagyot sóhajtott.
- Már értem! Te azt hiszed, a Katival töltöttem az éjszakát. Hát nem mondtam el, hogy a hú-gom születésnapjára haza kell utaznom?
- Aha – bólogatott Ágnes.
 Ismét Kőhegyin volt a szabadkozás sora.
- Nem mondtam, hát nem mondtam. Mindenről nem számolhatok be. Azt gondoltam, utólag meg fogod érteni. Nagy vacsora, ott az egész család, el kellett mennem, hidd már el…
- Apropó, én is itt vagyok – szólt közbe Kadarka, s mikor e szavakat kimondta, már érezte, milyen hülyén hangzik. – Közben történt egy s más.
 Kőhegyi eddig csak félszemmel sandítgatott Kadarkára, ám most meglepett arckifeje-zéssel meredt rá. „Á, hát te is itt vagy?” – jegyzete meg maliciózusan és tovább győzködte a lányt. Ágnes hirtelen félbeszakította: „Hülyék vagytok ti mind!”, arra hivatkozott, hogy őt ez az egész nem érdekli, majd fejfájást színlelve el akart vonulni a helyszínről. Természetesen mindketten igényt tartottak a gáláns kísérő szerepére, hogy aztán –esetleg- más módon gyakorolhassák a galantériát, de Ágnes határozottan elutasította a beérkező ajánlatokat. Szomorúan néztek karcsú alakja után.
 Kőhegyi mégis utánaeredt volna, ha nem érzékelte volna Kadarka ránehezedő kezét. A gőzös ifjú még egy picit meg is szorította a fiatal kommunista vállát. Kőhegyi ko-mótosan hátrafordult.
- Legszívesebben bemosnék neked egyet. – rebegte a sértett, nem túl meggyőzően.
- Hát akkor tedd meg. – mondta Kőhegyi nyugodtan. Tíz centivel magasodott föléje, s ráadá-sul KISZ-titkár volt.
 Kadarka összeszorította az öklét és meg is tette volna, ha az esze, az a bolond józan esze nem akadályozza meg. Elengedte Kőhegyit. Hogy aztán eggyel több legyen a megbánni-valója.

?

 Érezted már, hogy az agyad olyasmit diktál, amit feltétlenül meg kell tenned, de a tes-ted és a zsigereid mégsem engedelmeskednek neked? Érezted, hogy erőszakosnak kell lenned, mert ha nem vagy az, később felmarcangolod magad miatta? Hogy meg kell mutatnod, férfi vagy, különben kigúnyolnak és kiröhögnek a hátad mögött? S hogy mindezek ellenére tehe-tetlenül és bénán sodródsz az eseményekkel, mint egy plüssállat az árvízkor? – fordult felém Kadarka. Cimborái már hazamentek. Az ő jelenlétükben nem tett volna fel ilyen kérdéseket. Engem tisztelt meg a bizalmával. Őszintén válaszoltam.
- Hajjaj. Túl sokszor. Mit gondolsz, mióta vagyok nős? Meg hát egyébként is. – tettem hozzá, mert megijedtem összehúzott szemöldökétől. Tudtam, mennyire tiszteli a nőket. – És mi lett Ágnessel? – kérdeztem.
- Később rájöttem, hogy Kőhegyi még éjszaka felkereste – legyintett – Voltak nekem kaland-jaim azóta is, de egy nővel se beszélgettem az anarchizmusról. A feleségem meg a brazil so-rozataival! Áhh… Messzebb vagyok 68-tól, mint a Dunaferr a Bajnokok Ligájának megnye-résétől.
 Aztán rövid újvárosi tanítóskodásáról mesélt, a pártalapszervezetről, az ingyenlakást kapott titkárnőkről, a „megajándékozotthoz” járó főnökökről, meg a kedélyes évekről, amikor az egyik adminisztrátor-kisasszony megszánta őt is („Na jöjjön kedves Kadarka a Tóth elvtárs meg a Hosszú elvtárs között”), a talpon maradt szocialista városról, amely „bezzeg bebizo-nyította életképességét”, a fejlődés ívéről („És hallom, újra jut pénz a Kohászra”), de láttam, nem erről akar beszélni, ez csak figyelemelterelés, mégis tovább elmélkedtünk a vasvárosról, ahová a feleségem révén engem is rokoni szálak fűznek, kifejtettem elméletemet, miszerint a kommunisták mindenkit megvásároltak „hazánk első szocialista városának”, a nincstelenek-nek lakást, munkát, megélhetést és kiemelkedést ígértek, ilyenformán az ottani lakosság meg-vesztegetett emberekből áll, csak értelmiséget nem tudtak vásárolni maguknak, mert az értel-miségi inkább egy lyukban él, de nem tűri a basáskodást és az ostobaságot. Túlzásokba esem, ingatta a fejét Kadarka, ő is „valahol” értelmiséginek tartja magát, de igenis tudna élni egy olyan helyen, ahol sok a fás és füves terület, s ahol minden lakásba besüt a nap. Létezik már újvárosi identitás, mondta, mint ahogy az a tizenegy innen-onnan összevásárolt focista is tö-kéletes csapatot alkot, igaz „nemzetközi szinten fabatkát sem érnek, de legalább a mieink.” Ebben egyetértünk, helyeseltem békítően, ők legalább egy sajátos „magyarfutballt” játszanak, nem pedig „gyalázatfutballt”, mint a többiek. Bár a kettő némileg rokon. Kadarka már vette is a levegőt, egy hosszabb beszéddel szerette volna méltatni a fiúkat és elismertetni velem nagy-ságukat, ám hirtelen valami beléfojtotta a szuszt.
 Csodának ható esemény történt akkor. Mint amikor Macondoban száz napig folyvást esett az eső, mint amikor Pepin bácsi sógornőjével együtt felrepült a sörgyár kéményére, mint amikor Ondris és Jadviga szenvedése végre véget ért, ahhoz fogható jelenet zajlott le előttünk. A kocsma nagy színes mágusa, a 80-as évek közepén gyártott Orion tévékészülék képernyő-jén megjelent Rudi Dutschke, a hatvanas évek végének bálványa, a pallost lóbáló újbaloldali arkangyal, a német sörhasúak ligájának réme. Dutschke, a megvesztegethetetlen. Dutschke, a hun.
 De ez nem az a Dutschke volt. Ez a frankfurti polgármester Dutschke, az uniós ta-nácstag Dutschke, az elhízott Dutschke, az öltönyös Dutschke, az óvatos Dutschke volt. A politikus Dutschke. És úgy is beszélt.
 Barátom feszülten figyelt minden szavára. Még a mutatóujját is felemelte. És lassan elkerekedett a szeme. Az asztalra csapott.
- Miről beszélsz te? Népek egyetértéséről, toleranciáról, kompromisszumról beszélsz te? Hát nem tudod, hogy az utolsó kapitalistát az utolsó bürokrata belével kell felakasztani? Türelem-ről dumálsz te, aki fel akartad forgatni a világot? És hogy nézel ki? Hát nincs benned tisztesség, becsület?– Ütemesen verte az asztalt és kiáltozott. – Törvénybe iktatjuk a lehetetlent! Kihirdetjük a fantázia terrorját! Éljen az anarchia! Áruló lettél és az árulóknak nem kegyelmezünk!
 Erre már az egykedvű, fásult arcú pincérnő is felkapta a fejét, nem is beszélve a tátott szájjal bámuló melósokról, akik nem is értették Kadarka szavait, és azt hitték, egyenesen a Lipótmezőről jött. A nő erélyesen utasította: „Na fejezzük be a wirtschaftot, Kadarkám!” A férfi tehetetlen, elfojtott dühében az asztalra borulva rejtette el arcát. Azt hiszem, sírt. Mintha könnyeket láttam volna a szemében, amikor egy pillanatra felemelte a fejét. Siratta Ágnest, az illúzióit, a történelmet, a befejezett múltat. No persze, három nagyfröccs és egy féldeci után, nem is csodálom. Magánügy. Nem is értem, miért állok szóba ilyenekkel.

 
Vissza a főoldalra