Paládi Zsolt: Egy bűvészkritikus jegyzeteiből
  
Ma este elmentem Dolpheus, a fiatal bűvész estjére. Úgy tartják, ő a legifjabb bűvész-nemzedék egyik nagy ígérete. A vele készült fényképes interjúk szimpatikus, allűröktől men-tes egyéniségnek mutatják. Jóvágású fickó, markáns arca, azúrkék szeme és természetesen göndörödő fekete haja miatt a hölgyközönség is megkedvelte. A főnököm megkért, írjak róla valamit. Lehetőleg az igazat.  
           Hát: semmi különös. Szokványos szemfényvesztések, olcsó hatásvadászat, nők szétfű-részelése, férfiak eltüntetése, nyulak elő-ráncigálása. A fináléban tonnaszámra varázsolta elő a virágokat a mandzsettájából. Aztán a karjával úgy intett, mintha áldást osztana, és a közön-ségre virágeső zúdult. Ezeknek persze több se kellett! Hosszasan tapsoltak neki. Észrevett engem és előadás után odajött hozzám. Tudja, hogy híres kritikus vagyok – mondta - és a vé-leményemre kíváncsi. Én kifejtettem neki, egyáltalán nem vagyok elragadtatva, a produkciója enyhén szólva közhelyes, semmi eredetit nem tartalmaz, csak a bevált sémákat variálja, ráadá-sul idejétmúlt fogásokkal él. Nagyon el-kámpicsorodott a gazember. A közönségre hivatkozott. Azt jobb, ha nem emlegeti – kacagtam fennhangon - ezek mind unatkozó családapák és fásult családanyák, akik azért hozzák el gye-rekeiket a cirkuszba, hogy néhány órára nyugtuk legyen tőlük. És a gyerekek? – kérdezte. -Á, a gyerekek. A gyerekeket a legkönnyebb becsapni – le-gyintettem egy kétgyermekes családapa tapasztalatának birtokában. (Mióta ígérem nekik a biciklit és még mindig hisznek nekem – gondoltam, de nem tettem hozzá.)
Másnap vitriolos cikket írtam az újságba Dolpheusról. Ez az ember nem érdemli meg hangzatos nevét, látszik, hogy a legsötétebb vidékről szalajtották, ahol a helybéli korcsmáros lehetett a patrónusa, olyan banalitásokhoz ragaszkodik, amelyeket már rég meghaladott a mo-dern bűvészet, két kézzel kapaszkodik a földbe, mint valami képzetlen dilettáns, ha egy haj-léktalan a napi betevőjéért küzd, összetettebb trükkökre képes, ésígytovább, ésígytovább. Dolpheusnak most nagyon magába kellene néznie – zártam soraimat - vajon képes lesz-e emelt fővel távozni a színpadról, vagy képes lesz-e – az eddigieket elfeledve - teljesen új ala-pokra helyezni bűvészetét?

?

Négy évig sehol sem bukkant fel Dolpheus. Azt hallottam, magányos őrületébe mene-kült és bezárkózott egy kamrába. Kémcsövekkel és lombikokkal bíbelődött. Aranyat keresett talán? Akkor legalább hasznosan töltötte volna az idejét. De nem. Kísérletezett. A pletyka szerint a hadsereg is megkereste, de nem állt szóba velük, végül megrögzött eszelősnek bé-lyegezték és békén hagyták. 
Már-már elkönyveltem volna azok sorában, akik életük végéig készülnek a nagy do-básra és mégis ismeretlenül halnak meg valami Istenverte porfészekben. Mert az a hiányzó láncszem mindig hibádzani fog! Aztán váratlanul kiplakátolták egy távolabb eső megyeszék-helyen. Hivatalból engem küldtek ki, mondván, én már ismerem őt. 
Dühös voltam. Mit utaztat engem keresztül az országon? Mit titokzatoskodik? Vagy talán fél megmérettetni magát a fővárosi nagyközönség előtt? Az egész napom kárba vész egy ilyen alternatív pofa kísérleti előadása miatt. De hát nem mulaszthattam el a kötelességemet.
Azzal kezdte, hogy berepült a színpadra. Hátulról, a publikum mögül indult és egyszer csak a fejünk felett villant el szárnyas alakja. A színpadon termett, a karjára ragasztott an-gyaltollak hirtelen lángnyelvekké alakultak. Tüzes karjával felénk csapott. A közönség felmo-rajlott, mert a kis tüzek már székünk fejtámláján égtek. Hátrakaptuk a fejünket, ám Dolpheus nem hagyott időt az álmélkodásra, eloltotta a lángokat és füstbe borította a nézőteret. Midőn a füst felszállt, apró robbanások rázták meg a csendet, szikrák pattantak a légbe, mintha a bű-vész egy csillagszóró-játékot próbált volna ki. Segítőtársai – két gyönyörű lány - a semmiből bukkantak elő, megkötözték őt és egy lelakatolt ládába zárták. Dolpheus két percen belül ki-szabadult. Mint egy haragos Isten, aki leláncoltatásáért bosszút áll, úgy szórta a villámokat a nézők felé, de persze senkit sem talált el. A nőket párduccá változtatta, s a vérengző feneva-dak rárontottak, ám a döntő pillanatban egymásnak csapódtak, majd morogva félrevonultak. Dolpheus ugyanis áttetszővé lett, úgy éreztük, szétpárolgott a teremben. Egy fél percen belül láthatóvá vált, és a fejünk felett lebegett. Magához szólított néhány hölgyet, akik mint boly-gók, úgy keringtek körülötte. Kötelessége ismét a színpadra szólította. A „humoros rész” kö-vetkezett. Kiválasztott egy férfit, akitől megkérdezte, mire vágyik a legjobban. Az alacsony termetű férfi azt válaszolta, arra, hogy magasabb legyen. Teljesítette kívánságát, de ugyanab-ban a pillanatban, amikor a néző óriás lett, a bűvész törpévé zsugorodott. Dolpheus megkísé-relte kiegyenlíteni a különbséget, és mire eredeti testmagassága helyreállt, a férfi ugyanolyan pöttöm maradt, mint volt. A mágus széttárta a karját, a vendég pedig tovább erősködött, hogy mindenképpen magasítsa meg, de erre már nem vállalkozott. A férfi elvörösödött, és minél inkább dőltek a röhögéstől a nézők, annál vörösebbé vált. 
Elérkeztünk a fináléhoz. A mágus Mephistó jelmezében jelent meg. Az emberi akarat-ról beszélt. Azt mondta, látja az akaratot, a teremben megnyilvánuló közös törekvést, és nem-csak hogy látja, de át is tudja élni. Az akarat egyesíthető, így akár meg is valósulhat, itt, a helyszínen. Akarjunk valamit. Megtettük. Mephistó a fejét csóválta: lehetetlen, amit kérünk. Újra megpróbáltuk. Kísértetiesen felkacagott: „Ó, Egek Ura, ha a Rosszra adtál volna paran-csot!” Csak a Jóra van hivatása – állította. Összenéztünk: Akkor miért Mephistó?… Anélkül, hogy hipnotizált volna bennünket, harmadik kívánságunk már nemcsak a „Jó” kívánalmainak felelt meg, hanem egyenesen éteri magasságokba emelkedett. „Nem, nem, a mennyországot nem mutathatom meg, de egyvalamit megtehetek, adhatok bizonyosságot a túlvilágról." - ígérte. Készüljünk fel. 
Becsuktam a szemem. Vibráló fény tűnt elő lezárt szemhéjam mögött. A ragyogásból egy ismerős kékruhás alak lépett ki. Az anyám. Fiatal volt és szép. Valamit suttogott, de nem értettem. Gyermek voltam. Vékony hangomon kérleltem, beszéljen hangosabban. Nem szólt semmit, csak mosolygott, leguggolt hozzám, megsimogatta az arcomat és csókot nyomott rá. Gyengéden a kezébe fogta a fejem. Szeretet sugárzott belőle és határtalan nyugalom és ez a béke átömlött belém. Ezeréves szélcsend és háborítatlanság, éreztem, ez vár rám mellette. Aztán halványulni kezdett. Kétségbeestem. „Mért nem tudtál ilyen lenni annak idején?” –szepegtem neki. Hirtelen elkomorult. Arcvonásai elmosódtak és a semmibe foszlottak. Kialudt a fény és helyét ismét a sötétség töltötte be.
Iszonyatosan berúgtam aznap este.

?

Miután kijózanodtam, sokáig gondolkodtam, mit vessek a papírra. Föl-alá járkáltam a szobámban és képtelen voltam akár egyetlen sort is leírni. Estefelé teljesen begőzöltem és már Mozart sem nyugtatott meg. Beleolvastam Heideggerbe, hátha ihletet ad, aztán félredobtam. 
Anyám tette tönkre szerelmi kapcsolataimat. Az életemet. Ezt tudom. Nem avatkozott ő bele soha, de elég volt, hogy megtelepedett tudatom mélyén és figyelmeztetett, mint egy eleven felkiáltójel. Úgy nevelt, hogy nem nevelt. A félelmet tanította, a görcsös tartózkodást. Belém oltotta a világidegenséget, ami természetétől fogva a sajátja volt. Még sohasem láttam ilyennek, mint az álomban. Bárcsak láthattam volna így…
De ki ez a Dolpheus, hogy emlékeztessen? Honnan veszi a bátorságot, hogy meg-idézze? Miért játszik mások fájdalmával? Hogy saját nimbuszát növelje? Bármit is tett tegnap este, semmi sem jogosítja fel erre.
Vajon milyen lehet a túlvilág? Tényleg megváltoznak ott az emberek? Anyám szel-leme tényleg más?
De hát ez csak puszta illúzió! És holnap délelőtt le kell adnom a cikket.
Azt tettem, ami tennem kellett. Elővettem a „várakozólistán lévők” sablonját. A kez-dőket kiosztjuk, a várakozólistásokkal elnézőbbek vagyunk, de ők is megkapják a beosztásu-kat. Dolpheus sem lehet kivétel.
Az a baj Dolpheusszal, hogy nem hasonlít Müllerhez és nem különbözik Bourbektől. - írtam. Twist Olivérhez képest semmi újat sem hoz. Nem másolja ugyan szolgaian Marcust, de a formanyelvét átveszi. Átugorja a hipnotikusokat, igaz, figyelembe veszi az utóbbi tíz év tendenciáit, de a hipnotikus iskola tételeit csupán nyűgnek tekinti, fölösleges elemként nehe-zednek előadására. De akkor miért nem őszinte? Miért hazudja azt, hogy félig-meddig hipno-tikus, miért nem vallja be, hogy emocionalista? Ha Dolpheus meri vállalni igazi énjét, nagy bűvész lehet, ám ezek a félutas megoldások igazán senkit sem elégítenek ki. – adtam meg a kegyelemdöfést.   
?

Alighogy megjelent a cikkem, Dolpheus találkozni akart velem. Úgy gondoltam, nem árthat, ha ebéd utáni sörözésemet megzavarja ez a csodabogár, ezért engedtem neki. Rövid ideig elszórakoztatnak a bűvészek a maguk furcsaságával. 
A liget egyik kerthelyiségében vártam rá. Vakítóan sütött a nap déltájban. Dolpheus összevont szemöldökkel, gyors léptekkel közeledett a lugas árnyékában megbúvó asztalom felé. Szemügyre vettem: alakja még most is sudár, de testtartása kissé hajlott, s egész lényéből cinizmus és kedvetlenség árad. Fekete haja már gyérül. Arca rosszkedvet tükröz. Ezen a gyö-nyörű napon! De ez legyen az ő baja.
- Olvastam a kritikáját. – vágott a közepébe - Nem értem, mit akar.
- Maga mit akar? Döntse már el! – kontráztam. 
- Inkább maga mondja el, mi  baja az előadásommal.
- Leírtam. – tártam szét a karomat.
- Na ne szórakozzon velem. Annyira hülye azért nem vagyok. – nézett rám elborult tekintettel.
- Ám legyen, - vettem egy mély lélegzetet - maga akarja tudni. Szerintem túl sok benne a va-rázslat.
Dolpheus felnevetett. 
- Túl sok benne a varázslat? De hát pont ez a bűvészet lényege!
- Az emberek hinni kezdenek magának. És mi lesz, ha megoldásokat kérnek? Azt fogja mon-dani, hogy tud valamit? Egész rendszerünk, egész filozófiánk arra épül, hogy nem tudunk semmit. Meg akarja dönteni? Megteheti, de legalább huszonöt évébe kerül. És közben hogyan éli túl a hétköznapokat?
- Elfogyott a pénzem. - közölte komoran.
- Na látja. Kellett magának elkápráztatni a közönséget. Pénz kell magának. Meg támogatás és reklám. Csatlakozzon a hipnotikusokhoz. Sok hókuszpókusz, csinnadratta, reklám. A nagy semmi. Meztelen nők a színpadon, pikantéria, a közönség provokálása. Néhány embert elká-bít, akik azt teszik, amit maga akar. Egy csipetnyi blaszfémia és jó sok kabaréelem. Mutat-vány a lehető legkevesebb. És akkor lesz reklám. Meg pénz is.
- Most azonnal? – kérdezte váratlanul.
- No nem – visszakoztam - azt azért nem. Időbe telik, amíg a hipnotikusok elfogadják magát. Elvégre nem akárhonnan jött! Még több idő, mire eljut a forrásaikhoz. 
Dolpheus gondolkodóba esett.
- Nem tudom, miért segítek magának. – folytattam, megtörve a köztünk feszülő csöndet - Pe-dig még a legbensőbb érzéseimbe is belegázolt. Megbocsájtani nem tudok, de valamit még jóvátehet, ha szövetségesemmé válik. Hallja?
Közelebb hajoltam hozzá. Ekkor hirtelen felriadt révedezéséből, hevesen felpattant a székéről. Pár lépést hátrált, és felemelt mutatóujjával figyelmeztetett.
- Majd meglátja! Majd meglátja, ki vagyok én! – s ezzel eltűnt a lugasok mögött.
Mégsem telt kellemesen az ebédidőm.

?

Éreztem, Dolpheus nem fog ilyen egyszerűen és könnyedén kisétálni az életemből. A következő hetek annak izgalmában teltek el, vajon elkeseredésében és kétségbeesésében mit fog tenni a félőrült bűvész. Azt mondta, elfogyott a pénze. Akkor már csak mágiára hagyat-kozhat. A tudomány jelenlegi álláspontja szerint a mágia használhatatlan fegyver. A parajelenségek tökéletes ismerete és szakszerű alkalmazása pedig a technikai arzenál felvo-nultatása nélkül egyetlen kritikus elismerését sem váltja ki.
Persze nem aggódtam túl sokat. Az számít, amit mi mondunk. Mi, kritikusok, olyanok vagyunk, mint a nők, mindig mi választunk. Még nem sejtettem, hogy túlságosan is megbíz-tam ebben az évszázados munkamegosztásban, a sérthetetlenek kasztjában, a megdönthetetlen mítoszban. De a döntő pillanatban nem sietett a segítségemre senki…
Ügyesen szervezte a végjátékot. Plakátokból csak az elengedhetetlenül szükséges. Egyetlen fellépés a televízióban, egy megindító és felcsigázó utolsó nyilatkozat. Ingerült vála-szok az újságíróknak, éreztetve, hogy nem értenek semmit. Szabadtéri és ingyenes előadás, a csődület garantálva. Ingyenélők, naplopók, ráérő üzletemberek, néhány műértő és rengeteg kritikus. 
A városon kívül, egy elhagyatott tengeröböl partján gyülekeztünk. Néhány motoros jacht ringatózott a békés hullámokon. A bűvész az öböl egyetlen mólóján, a mikrofon és a hangerősítő berendezések mellett állt. Asszisztense, egy divatjamúlt öltönyt viselő, jelenték-telen fiatalember színtelen hangon bejelentette: a mester minden bizonnyal utolsó produkció-jára készül, s ennek megfelelően különleges műsorral szeretné megörvendeztetni rajongóit. Egymásra mosolyogtunk: ezt mintha már hallottuk volna valahol. Dolpheus is hozzátette a magáét: a mutatvány létrehozásához semmilyen technikai eszközt nem vett igénybe, csupán sámánja segítségét kérte. A tömeg felmorajlott: mit beszél ez? A kritikusok a fejüket csóvál-ták. Na, – gondoltam -, ha most nem bukik meg, akkor soha.
De Dolpheus ügyet sem vetett ránk. Hidegvérrel lelépett a mólóról és egy pillanatra eltűnt a szemünk elől. Az emberek előrébb húzódtak, hogy jobban lássanak, a bűvész előbuk-kant a móló cölöpjei közül, elragadtatott „Bravó, bravó!” kiáltások harsantak fel, néhányan tapsolni és kurjongatni kezdtek, mert most már látta mindenki, Dolpheus a vizen jár. Kriti-kustársaim közül sokan lehajoltak, a vizet paskolták, valóban víz-e, de minden kétséget kizá-róan víznek bizonyult a partot ölelő elem. Optikai berendezéseket és vizuális eszközöket ke-restem a tekintetemmel, ám semmilyen álcázásra utaló jelet nem találtam. A férfi uralta az apró hullámokat, lassan haladt előre, vigyázott minden lépésére, de arra is, jól láthatóak és jól fényképezhetőek legyenek a mozdulatai. Körülbelül tíz percig sétált az öbölben a közönség biztatása közepette, majd egy motorcsónak indult el felé a jachtkikötőből. Dolpheus beszállt a hajóba.
A tömeg újabb mutatványokra számított, de a bűvész búcsút intett nekik és elenyészett a messzeségben. Csak úgy faképnél hagyott minket. Ég nyelte-e el vagy a föld, nem tudni.
A tisztesség kedvéért átgondoltam, mit is írhatnék. Megpróbáltam értelmezni a tettét, de egy fia ötletem sem volt, hogyan tegyem. Átlapoztam a kétkötetes Spiegel-féle bűvészet-történetet, egy szó sincs a vizenjárásról. Megnéztem még A bűvészet hermeneutikáját, Liyer remek kis zsebkönyvét, és a Közelítések az optikai csalódások előidézésének elméletéhez című alapművet. Egyikben sem találtam meg a választ kérdéseimre. 
No persze, sejtettem én, hogy a mitológiai Jézus alakja szolgáltathatott példát Dolpheusnak. Ezért használta a mágia eszköztárát. Tehát mégiscsak az emocionalistákhoz csatlakozott, a tanácsom ellenére! Ha itt lenne a polcomon Dunkel könyve, a Mitológia és mágia, talán megérthetném. De ilyet én nem tartok otthon. 
Végül felhívtam a főnökömet, megkérdeztem, nagy baj-e, ha nem írok semmit Dolpheus legutolsó előadásáról. Azt felelte, nem gond, a többi szaklap is hallgat. Sőt, mivel a bulvárlapok első helyen közlik a hírhedt ámító szörfös fotóját, illendőbb is, ha nem szólunk semmit. Tréfásan hozzáfűzte, Jézus is strandpapucsban kelt át a vizen, meg is lett az eredmé-nye. Ezen aztán jót nevettünk.
Örülök, hogy jókedvűen fogta fel a dolgot.

?

A bulvárlapok hetek alatt tönkretették Dolpheus karrierjét. Többé már nem kezelték bűvészként. A folyóiratok az utolsó oldalakon, az érdekességek között írtak róla, ha egyálta-lán figyelemre méltatták. Ő sem tűnt ki a több száz közül. Fél éven belül mindössze két elő-adásra futotta tehetségéből. A külvárosba szorult vissza jócskán megcsappant segédeivel együtt, a lakótelepi plebsnek varázsolt, gyári munkások, kishivatalnokok és sza-badidőruhás fiatalok alkották közönségét. 
Nem lehetett könnyű a váltás. Erről tanúskodott, hogy még egy utolsó elkeseredett kí-sérletet tett a mesterek világába való visszatérésre. Latba vetette összes kapcsolatait, megsze-rezte egy belvárosi színház színpadát egyetlen estére. Úgy tudom, kemény feltételeket szabtak neki, szerződésébe foglalták, ha ez alkalommal sem kap elismerő kritikát, soha többé nem léphet fel náluk. Természetesen az ilyesmi nem maradhat titokban. Amennyiben kedvezőtlen visszhangot kap, minden mértékadó helyen becsukódnak előtte az ajtók. 
Hogy miért mentem el az estjére? Ezúttal nem küldött senki. De csábított a lehetőség, fel akartam mérni igazságom értékét. Éreztem, most végleg becsődöl, kísérletező kedve lelo-hadt, ötletei egyre abszurdabbak, a görcsös újatmondás csapdájában vergődik. Bebarangolta már az ismeretlen tájait és képzelőereje határára érkezett el. Legbelül tisztában voltam ezzel, hivatásom ösztöne súgta nekem. Mint ahogy az is nyilvánvaló számomra, hogy többé nincs ismeretlen, és minden új út a megtapasztalt világába vezet. Ahol elveszti jogait az örökség, és helyébe „korszerű elmélet” lép, ott a művészet törvényei helyett a valóság kormányoz. Mert a korszerű elmélet, és egyáltalán, minden „korszerű” a „korszerű világ” lenyomata. Én fiatalon lettem a „modern elmélet” bajnoka, és jól megtanultam a leckét, amely kenyeret ad a ke-zembe. Szabályok nélkül élni, szabályok nélküli űrben mozogni, alkalmazkodni az erősebb-hez, letáborozni, elsajátítani a finom stílusú beszédet, ez a lecke. Hiszen a hazugság, amit hallani akarnak, édesebb, ha finom beszédbe csomagoljuk. A régiek azt mondták, a stílus maga az ember. Nem! A stílus helyettesíti az embert!
Beléptem a színház nézőterére és azt gondoltam, eljöttem hozzád, Dolpheus, hogy bi-zonyságot nyerjek a tényeimre, hogy emlékeztesselek elmulasztott feladataidra és hogy utolsó cseppig kiélvezhessem bukásod gyönyörét.
Révedezésemből felriasztott, ahogy megláttam a színpadot.
A pódium deszkáit teljesen körbefogta egy ellipszis alakú, hat méter átmérőjű tömör öntöttvas díszlet. Díszlet? Inkább valamilyen modern kínzóeszközhöz hasonlított, vagy egyike lehetett volna a mostanában oly divatos morbid és bizarr kortárs szobroknak. Roppant mére-tével uralta a színpadot, hatásos volt és kegyetlen. Egyetlen hatalmas felület feszült a játékszín köré, sehol sem mutatkozott rés vagy kijárat, csak a nézőtér felől lehetett megközelíteni. Az ellipszis felszínén egyenletesen, egymástól ugyanakkora távolságra, elképesztő sűrűséggel tűhegyesre élezett szögek és tüskék meredeztek. Itt-ott egy csiszolt penge szakította meg az egyhangúságot. 
Összeszorult a torkom a látványra. Felléptem az emelvényre és közelebbről szemügyre vettem az őrült elme szüleményét. Meg kell hagyni, Dolpheusnak különös érzéke van a meg-lepetések művészetéhez. Óvatosan megérintettem egy tüskét. Döfött. 
Lágy női hang szólított meg. Ördögi szépségű szőke lány állt mögöttem, a bűvész se-gédje. Megjelenése tökéletes harmóniát sugárzott. Égszínkék szemét rám szegezte, pillantása az enyémbe fonódott és ettől kissé megnyugodtam.
- Ha nem tévedek, Ön az a híres kritikus az Ezoterikától. Már vártuk Önt. – mondta.
- Ki az a mi? – érdeklődtem rosszat sejtve.
- Dolpheus és csapata. A bűvész úrnak az a kérése, hogy szíveskedjék őt meglátogatni az öl-tözőjében, ha lehet még most, félórával az előadás előtt.
- Milyen szerencse, hogy mindig előbb szoktam érkezni. – jegyeztem meg kajánul, ám a szőke szépségnek erre szeme sem rebbent, így elrestelltem magam. Szerencsére kedvesen felajánlotta, hogy elkísér az öltözőig.
- Szolgálatára – mondtam, és követtem a lányt. – Mire véljem ezt a barátságtalan és meghök-kentő díszletet? – Igyekeztem könnyedén beszélni, de hangom fakó volt és száraz. 
- Ma este különleges és szokatlan produkcióban lesz része a közönségnek. Nagyon fontos, hogy mindenki megértse az üzenetet, beleértve Önt is. 
Hogy én? Mit akar még tőlem ez a sarlatán? Miért akar mindenáron beleavatni a misztériumába? Miért bízik még bennem, hiszen világosan értésére adtam, nem kedvelem őt és a módszereit? Vagy most ő akarja megvonni a bizalmat tőlem és visszavágóra készül? 
Talán nem kellene megvárnom az előadás kezdetét.
- Szögekkel, tövisekkel, pengékkel szeretné értésünkre adni? Vagy ez is csak a show része?
- A bűvészeknek mindig tövisek voltak a hátukban. Megszokták… Hogy mások hogyan fo-gadják, meglátjuk. – közölte kimérten a lány. Csalódásomra hátra sem fordult. 
Elköszönt és magamra hagyott a bűvész ajtajánál. Tétovázásom csak rövid ideig tar-tott, aztán a bizonytalanságot legyűrte a hivatástudat. Mégsem hátrálhatok meg. Most már nyilvánvaló, valamit tud rólam Dolpheus, mégpedig a legfontosabbat és leglényegesebbet, és akkor sem menekülhetek, ha a következő perceket vagy órákat épen és sértetlenül vészelem át. A legnagyobb hatalom tudni és érezni az ellenfelet, és ebben megelőzött engem, mert azo-nosulni akart velem. És az Ige testté lőn… Lenyomtam a kilincset és egy láthatatlan erő beta-szított a résen. Az acél nagyot döndült mögöttem. És ekkor rádöbbentem, többé már nem va-gyok az, aki, a varázslat része lettem, visszavonhatatlanul. Emberfejek erdejét láttam, a szín-padon álltam, szögekkel, tüskékkel, pengékkel a hátamban, a nézőtéren pedig kajánul vigyor-gott rám egy jól ismert kopaszodó és szemüveges alak. Én voltam Dolpheus, Dolpheus pedig Én. És Cézár aznapra nem rendelt kegyelmet annak a szánalmas ripacsnak.

 
Vissza a főoldalra