Paládi Zsolt: A telep megtisztítása a tetvektől
  
A telepre ismét befészkelte magát egy tetű. Emberszabású vonásai sem takarhatják el igazi lényegét; mindenestül tetű, akárcsak elődje, megkülönbözteti tőlünk réveteg tekintete, nehézkes felfogása, lusta mozdulatai. Lendületes gondolatainkat és bátor szándékainkat lom-hán követi, így a telep teljesítménye – csekély mértékben ugyan – de visszaesett. Emiatt ti-tokban mindenki dühös rá, de nem merjük szóvá tenni. Támadni is csak ímmel-ámmal támad-gattuk eddig, kínos, hogy semmi sem hozza ki a sodrából. A rongyosarcú varázsszerként használja a szemét, olyan nyugalom sugárzik belőle, mintha a telep tavának víztükrét nézné az ember; ez mindenkit megzavar; „bölcseik” szerint a „háborítatlan jóság” tükröződik vissza az arcukról. Nos, ha az a temérdek ránc, amely szétszabdalja egyébként antropomorf ábrázatát, nem a rútság, hanem a jóság jele, én örömest lemondanék erről a kiváltságról. A kövér zacs-kók, mint apró lebernyegek csúfítják el pofázmányát, s hiába szikrázik szemürege mélyén az égszínkék golyó, hiába sziporkázik agya tetű-módra, asztalunknál csak megtűrt vendég lehet, asszonyaink pedig megvetően elfordulnak tőle.
  Kivéve egyet. Én már rég észrevettem, hogy bolond az a lány. De hát minden nő őrült egy kicsit. Nincs is baj addig, ameddig a magunk javára fordíthatjuk. Bocsánatos bűn, ha olyasvalaki kedvéért szegik meg a normákat, akit magam is tisztelek, még ha az illető nem is én vagyok. Nem értek egyet Éliással, szerinte ugyanis a nők egyedül arra érdemesek, hogy megerőszakoljuk őket. Szerintem van más út is.
Bizalommal fogadtuk a tetvet, mikor megérkezett, hittük, meg fog javulni köztünk, hi-szen tudtuk, előző helyén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. (Ugyan hol válnak be ezek?) A Főnök unszolt minket, adjunk neki egy esélyt, de olyan esélyt adjunk, amit meg is tud ragadni. Korábban ugyanis látszatesélyt kapott – mármint a tetű – és számára teljesíthe-tetlen feltételek sorát kellett vállalnia. Nekünk meg se kottyantak volna, de neki már a böl-csőjénél akadályanyókák ücsörögtek a szülei mellett. Szegény!
A Főnök utasítására az egyik legjobb szobába költöztették. Az északi oldalon fekvő, hűvös és tágas kvártély ablakai a tóra és a tavat szegélyező fűzfasorra nyílnak, háttérben a dombok nőiesen kecses domborulatai. Idilli, túlságosan is idilli e környezet, tetvünk alig-alig gondolt a munkára, sokkal inkább kedve szottyant volna a szomorúfűzfák közti andalgásra, természetesen nem egyedül!
Láttam én, milyen nagy barátja a nőknek! De ezt csak később róttuk fel. Eleinte elné-zően szemléltük, ahogy a különböző munkafázisoknál esetlenül próbálja utánozni ember-mozdulatainkat, ahogy ismerkedik gépeinkkel, ahogy igyekszik megérteni rejtelmes logikáju-kat. Egy ízben teljesen elnyelte a cybertér, nagy üggyel-bajjal tudtuk csak kimenekíteni az egyik játékhős, Bitang Joe baltájának csapásai alól. Ám nem vonult vissza kudarcai helyszíné-ről, és nem érte be a segéderő szerepével, hanem újabb galibát csinált. Belepiszkált a mátrixunkba. Egy reggel a gép minden egyes adatbeviteli kísérletre Errorral válaszolt. A gép-szoba képernyőin összefüggés nélküli egyenletek villództak. Éliás ordított. (Akkor még nem a tetűvel.) Kétnapi bérünk kiesett a hálózat javítása miatt.
Mindez nem kerülte el a Főnök figyelmét. A Főnök szikár és szigorú ember, az igazságosságot már az anyatejjel szívta magába. Megdorgált minket, kifejtette: nem segítettük kellőképpen a tetvet, nem magyaráztuk meg a Rendszer lényegét és az alaplépések hátterét. Ebben igaza volt, csakhogy itt mindenki magáért küzdött meg. Még Éliás is. A tetű két bün-tetőpontot kapott, ismeretes, hogy az ötödik büntetőpont a telepről való kitoloncolással jár. Némi habozás után a Főnök úgy döntött, egy szinttel lejjebb telepíti, az első szinten szinte kizárólag asszonyokkal találkozhat, meg a félnótás Ulmann-nal, a kazán karbantartójával. Mi csak akkor fordulunk meg ott, ha nőket akarunk látni, ami – mivel a munka osztja be az időn-ket – nem túl gyakori. Kivételek az összetartó napok, de erről még beszélek.
Bölcs Főnökünk ezzel elintézettnek vélte az ügyet. Pedig csak most kezdődött a tánc! A tetvek által képviselt irracionális világ betört a női részleg amúgy is sűrű és buja légkörébe, s ezt az undorító lelki szmogot nap mint nap belélegezték, megfertőzvén egészséges gondola-taikat. Még az a kevés, halványan pislákoló racionalitás is eltűnt a némberekből. A tetű csak ontotta a szép szavakat; odahaza „a bölcseik” tanítják nekik a „szólás tudományát”, nem is tudnak megmukkanni másképp, csak valami tekergős virágnyelven. Ebédidőben végighall-gatták, hogyan hozta el Teril az életfüvet haldokló szerelmese számára, hogyan csillapította le Béjár az őrjöngő titánt, hogyan bénította meg Karnu, az isteni viharmadár az elvakultan hábo-rúzó feleket, s más efféle sületlenségeket, a tetű-mondakörök évszázadok óta halmozódó, ki-fogyhatatlan meseáradatát.
 Társadalmunkban tökéletesen hasznavehetetlen az ilyesfajta mesélőkedv, ma már gyermekeink is hasznosabb szórakozást keresnek maguknak. De azért a szép női fejeket meg-zavarja a látszólag ártatlanul duruzsoló hang. Én mondom, van ezekben a mondákban valami, valami szavakon túli, nem a cselekmény a lényeg, hanem a beszéd, a kifejezés ereje, a szólás képessége, ahogy ők mondják. És ahogy a tetű beszél, egészen megkapó, érzelmek  csendül-nek a hangjában, a fájdalom helyén keserűen, az öröm helyén vigalmasan, már nem az ese-ményekre figyelnek, nem a tanulságra, hanem a monda… Magvára? Belső tartalmára? Isteni jellegére? Emberi… Ej, babonás dolgok! Én csak egy egyszerű operátor vagyok, nem kell nekem ezt tudni.
Gyengéden bántak vele, cserébe bókokat, udvarlást és egzotikus regéket vártak. Ked-velték és istápolták őt. Nem mintha emberszámba vették volna, legalábbis –egy kivétellel- idegenkedtek robusztus alakjától. Úgy szerették, ahogyan egy lakájtermészetű háziállatot sze-retünk, aki esténként talpunk alá dörgölődzik. Nekünk sejtelmünk sem volt, mi zajlik az első szinten, dolgoztunk, nem gondoltunk korhelykedésre. A tetű, mivel segítették, és ha kellett, fedezték, le-lecsippentett egy-egy félórácskát az asszonyok körüli legyeskedésre. Felismerte, hogy mindannyian bizonyos értelemben másodrendű állampolgárok, és ez a cinkos közösség összeforrasztja őket. És ahogy lenni szokott, egy álmodozó hajadon kíváncsi lett, vajon a tetű rút ábrázatát mennyire ellensúlyozza „nemes természete”.
A tetvek, el kell ismernünk, különös élőlények, más szavakat használnak, másként fo-rog az agyuk. Néha olyan tartományokba kalandoznak, ahol mi, emberek, félve torpanunk meg, mert beszédünk csupa tartózkodás. Mondataink érzelmeink palástolására szolgálnak. De aki mindenre esélytelen, bátran különbözhet, előbb-utóbb elfogadják, hogy áthágja a tabukat. Senki sem rökönyödik meg rajta.
A lányt ez a különlegesség vonzotta. Veszélyes játékba kezdett. Nem elég, hogy meg-hallgatta, bolondozott és incselkedett is vele. Tényleg nem kellett volna. A tetű, mint afféle érzelmi lény, beszipkázta a nagy adag mérget. Még inkább meghibbant, ha lehet. Önbizalma megnövekedett, elszántsága megacélosodott. Mert ő csak a lányt, Déliát látta, minket pedig Délia tekintetével mért meg. Ha jobban szemügyre vette volna választott kedvesét, észreve-hette volna, ha alkalma van rá, mással is kacérkodik, és nem akarja elcsábítani, csak félig.
Csakhogy a tetvekkel semmit sem lehet félig. Ahogy megmásszák a szikla első mere-délyeit, már a hegyorom tetején érzik magukat. Úgy képzelte, testestül-lelkestül bekebelezi a lányt, behatol szívének titkos kamráiba, no meg máshova is. De Délia annál ravaszabb volt. Merész bizalmasság alakult ki közöttük, de ha a tetű őszinte akart lenni, Délia a döntő pilla-natban becsapta a kaput. Tette ezt mindaddig, amíg el nem érkeztek az összetartó napok, a szenvedély napjai, és választania kellett vágyai közt. Nem volt visszaút.
Az összetartó napok. Arra szolgálnak, hogy mi, a hálózat és a gépek narkománjai, egy picit megpihenjünk és egységes csapattá kovácsolódjunk. Májusban tartják, amikor a zavaros, esős április után hirtelen megvadul a tavasz, a termékeny égboltból szikrázik a napsütés, és a táj egyetlen testté válik, női testté, és a párás remegésben felkínálja a húsát… A telep szívében fekvő tavat virágtól terhes mező veszi körbe, egészen az akácos ligetig, amelyet a tó déli ol-dalához telepítettek, hogy árnyékot adjon a verőfényben. Fent és alant vakító kékség, az ég és a tengerszem mélykékje szinte egybefoly. Metsző ragyogás minden. A szél tiszta és hűs illa-tokat sodor felénk.
  A legtöbb embert érintetlenül hagyja ez a szépség. De mégis hat, észrevétlenül belénkivódik. A fák árnyékában hevertünk, ittuk a sört, cigarettáztunk és vártunk az asszo-nyokra. Amint megláttuk a távolban lebegő szoknyákat, üdvrivalgásban törtünk ki. Nem  csendesített minket szigorú tekintet, Főnökünk vidékre utazott, a feleségéhez, a mi felesége-inket pedig feledtük, a messzeségbe költöztek, a tudatalatti megsemmisítő homályába, ahon-nan nem szólhatnak ránk, mert a hang, ami onnan felmerül, elhaló kürtszó csupán…
A nők megérkeztek, levetették a „jelmezt”, a nap élesen megvilágította fehér bőrüket, azon nyomban belevetették magukat a vízbe. Az északi oldalon zuhantak be, Éliás és markos barátai a déli oldalon várták őket, hogy kiemeljék a vízből a sikamlós testeket. Mi is közelebb húzódtunk a parthoz. Először Délia ért célba. Éliás megmarkolta a derekát, de nem sokáig érinthette, mert a lány egyszerűen kisiklott a kezéből és közénk szökkent. Kiegyenesedett és megrázta nedvességtől csillogó szőke haját. Néhány csepp az arcomra hullt. Megremegett az ujjaim közt a cigaretta.
Akkor jöttem rá, milyen kurva jó nő is ez. 
Nincs rá jobb szó. Hogyan maradhatott rejtve előttem? Talán akad az asszonyok közt, aki szebb nála, de olyan aligha, akinek arca több harmóniát és kedvességet sugározna. Hosszú szőke haja, tiszta kék szeme, érzékien duzzadt ajka már önmagában feljogosítja, hogy éjjeli vágyálmaimnak állandó tárgya legyen. És a megjelenése! Asszonyos idomainak teltsége, pár-nás feneke öröm a szemnek. A két kis őszibarack, ahogy egymáshoz simul, olyan gömbölyű, olyan puha, olyan hamvas, hogy az  embernek rögtön kedve támadna belé vagy közé ha-rapni… És ahogy a hideg víz hatására a parányi szövet alatt feszül a melle! Elkaptam a tekin-tetét. Élet volt a szemében és ölelkezés utáni szomjúság. Éliás egyszerű kifejezésével: „kefélőerő”.
Nem túl tökéletes, de éppen eléggé tökéletes – nekem. De hát ki vagyok én?
Délia megszokott elevenségével rögtön a társaság középpontjába került. Versengést indítványozott. Fehér pólóját belemártotta a vízbe, magára húzta, és kikapcsolta alatta a mell-tartóját. Azt mondta, annak adja a pólót, aki először éri el a túlsó partot. Levetett melltartójá-val fogja jelezni az indulást. És a választ meg sem várva elfutott a cél felé.
A nők kényszerűen asszisztáltak a tréfához. A férfiak gőzös fejjel vetkőzni kezdtek. A tetű pikkelyes teste megcsillant a napfényben. Próbálgatta az izmait: mintha egy rugó rángott volna a karjában. Úristen, mekkora állat! Még Éliás sem versenyhezhet vele. Jómagam leg-feljebb a harmadik helyre lehetek jó. És ezek a hülyék nem sejtik, mekkora öngólt rúgnak!
Tizedmagammal csobbantam a dermesztő vízbe, a hideg hasogatta a bőröm, s arra gondoltam, micsoda barom vagyok, a víz még 18 fokos sincs, én meg kilátástalanul verseny-zek nálam jóval erősebb fickókkal meg egy tetűvel egy olyan nő kegyéért, aki csak az utóbbi időben taksálja magasra a micsodája árát, hogy a  fene vinné a jódolgát! Keményen csapkod-tam a hullámokat magam körül, hogy legalább a fagyosságot ne érzékeljem, fel se néztem, hajtottam, mintha cápa üldözne, de a part közelébe érve már felmértem, semmiképp sem győzhetek. Még láttam kikászálódni a tetvet, láttam, ahogy Délia leveszi a pólóját és neki ajándékozza, a felcsapódó hullámtaréjok között egy pillanatra még a lány ruganyos és arányos melleit is láthattam, ám ezután már elértem a fövenyt és mire kiugrottam a földre, Délia már felvette a melltartóját. Negyedik vagy ötödik lehettem, pontosan nem tudtam, de nem is érde-kelt.
A tetű felkapta a viháncoló lányt, maga fölé emelte, hogy a túloldalon is lássák, és ne-vetett. Éliás és társai félkaréjban vették körül, keresztbefont karral álltak, komor tekintettel meredtek rá, mintha Délia testőrei lennének. És valóban azok voltak, most már minden az ő utasításától függött.

?

 Várható volt, hogy a szürkület beálltáig a megszokott mederben folynak az esemé-nyek, a bolondozás és az ivászat meghozza a férfiak bátorságát, a nők között pedig mindig meg lehet találni az alkalmas rést… Ám most mindenki Déliára figyelt, az ő szándékát für-készte, a régi játékok már nem kötöttek le senkit, mert az emberek és a tetvek közös ügyéről volt szó. Mindez nem szakította meg a mulatozás menetét, de ott feszült a levegőben az íratlan törvény megszegésétől való félelem.
 Délia könnyedén lebegett a táncolók örvényében, a tetű ezalatt belül remegett, őrlő-dött. Megkísérelt bekapcsolódni a lármás vigadozásba, de darabos volt, szögletes mozdulatai komikusnak hatottak. A lány időnként leült mellé – mindig mellé! – kipihente magát és hall-gatta, miként dicséri felhevült arcát, borzas haját és furcsa tűzben játszó szemét. Ha felkérték, nem mondott nemet, derekasan ropta Éliással és a többiekkel, és egyszer még velem is. (Em-lékszem, kacéran feltette a kezét, ujjaink egymásba kapcsolódtak, egy kissé féloldalt fordította a fejét és egész idő alatt rám se nézett, a dög.) Mire sötét este lett, lassacskán elfáradt, elcsitult mindenki, a tábortűz és a lampionok gyér fényt árasztottak, mi még jártuk volna, ám a nők húzódoztak, és a zeneszámok közé szünetet iktattunk. A tetű ismét átvette a kezdeményezést, gyorsan megtalálta a megfelelő szavakat, és hamarosan eltűntek Déliával a fasorban. Nem nehéz kitalálni, merre vették útjukat. E percben olyan gyűlöletet éreztem irántuk, hogy akár kettejük halálát is el tudtam volna képzelni. Éliás arcán azonban egyáltalán nem fedeztem fel aggodalmat, sőt, vidáman sörözgettek barátjával, Molochhal. Odaintett magához.
 Sohasem tudtam meg, mennyi volt Délia szerepe az elkövetkezendő történésekben. Később már nem beszéltünk az esetről, rühelltük szóba hozni. De valamit mégiscsak tudha-tott, valamit mégiscsak odasúghatott neki Éliás, különben nem tűnt volna el olyan fürgén, egyetlen mukkanás nélkül a tett színhelyéről. Talán nem erre számított, talán egy tréfás hecc-nél nem gondolt többre, mégis, még az alkohol mámorában sem feledkezhetett volna meg Éliás könyörtelenségéről.
 Éliás négy embert avatott be tervébe, köztük engem és Molochot is. Sietve indultunk az épület felé, sok múlott a gyorsaságunkon. A többség még talpon volt, de csak néhány el-szánt ember mulatott, inedenta nótákat énekeltek, egyesek a tűz körül kornyadoztak, mások holtrészegen feküdtek a füvön. Senki sem foglalkozott velünk. Ekkor már Éliás elméjét harag öntötte el, nyoma sem maradt benne a megoldás megtalálása felett érzett pillanatnyi örömnek. Szótlanul csörtettünk egymás mellett – öt dühös ember. Kerülő úton a párocska elé vágtunk és már ott voltunk a szobánál, az ajtót nyitva hagyták – gyanúsan összeillett minden -, bevetettük magunkat és rejtekhelyet kerestünk. Lopva körbenéztem, kis női szoba, megkapóan bájosak az ilyenek, az éjjeliszekrényen illatosítók, szépítőszerek, kozmetikumok, tarka ruha egy foga-son, az ágy mellett cipő, az ő cipője, formás lábaira illő, és az az édes, púderes illat, amely csak női szobákban érezhető. Vártunk.
Ismerős zörejek közeledtek felénk: kacér női nevetés, döngő léptek a padlón, a tetű dörmögő hangja, beszédfoszlányok. Aztán apró csattanások és kemény dobbanások gyors egymásutánban. Az ajtó kivágódott, a folyosó fénye beáramlott a résen, Délia viharzott be, nyomában udvarlójával. A kergetődzés itt ért véget. Zihálva megálltak, egymással szemben, egymás szemeibe mélyedve. A tetű magához húzta a lányt.
Ebben a pillanatban Éliás kilépett a szekrény mögül és az óriás nyakába vetette a hur-kot. Az rögtön odakapott. A jelenet durvaságától a lány hátrahőkölt és megbotlott egy szék-ben. Szemgolyói ide-oda cikáztak, meg volt zavarodva. Kirohant. Ekkor már Moloch is elő-tört a fürdőszobából, mi is kipattantunk az ágy alól, épp jókor, mert a tetű ráeszmélt, mi tör-tént vele és összeszedte minden erejét. Féltünk, hogy úgy átdobja a testén Éliást, hogy csak nyekken. Barátunk érezte a veszélyt.
- Gyere már azzal a bilinccsel, az Isten verjen meg! - kiáltott Molochra - Fogjátok erősen, nem bírom egyedül!
  A hurokba kapaszkodtunk mind a hárman, így kellő ellensúlyt képeztünk, a tetű már nem tudott lerázni magáról ennyi embert, s miközben rázkódott, hörgött és viaskodott, Mo-loch üggyel-bajjal a kezére kattintotta a bilincset. A titkos fegyver, rendőrbarátaink nagyvo-nalú ajándéka, döntő hatást tett az izomkolosszusra. Megértette, hogy az emberek ítélőszéke elé került, s bármit tesz, felhasználjuk ellene, az ítélet megszületett, végrehajtása annál kö-nyörtelenebb, minél tovább halogatja. Jogában áll ellenállni, de nincs értelme. Lám, a szeretett nő is cserbenhagyta!
 „Kíméljetek meg!” - nyöszörgött. „Minek?” - rivallt rá Éliás. „A jövőnek.” – válaszolt a tetű síri hangon. Éliás megrázta és az arcába hajolt: „Neked nincs jövőd, te tetű vagy. És a jövőben is tetű maradsz. És ha máshogy is neveznek, az én szememben akkor is tetű maradsz. Nem hiszek az érveidnek, mert az én életem azon alapul, hogy a tetveknek nincs köztünk he-lye. Tagadod az életemet? Már csak ezért is halált érdemelnél, de ne félj, nem ölünk meg, csak meghajlítjuk azt a büszke gerincedet!”
 Miután ez eljutott a tudatáig, könnyűszerrel legyűrtük az ellenséget. A bilincs gátolta a védekezésben. Az ablakhoz vonszoltuk és fejjel lefelé kilógattuk. Persze erősen fogtuk a lá-bait, talán ő is érezte, nem az életére törünk, végtagjai nem rángatództak a görcsbe torkolló halálfélelemtől, nem ordítozott, nem könyörgött. Megnehezítette a dolgunkat, mert egy perc is eltelt, mire magunkra irányítottuk a részeg tábor figyelmét, és meg kellett várnunk, míg jól kiröhögték magukat. De elbírtuk a terhet.

?

 Furcsa lény az ember. Bármikor kész a kíméletlenségre, de tettére ritkán hajlandó ma-gyarázatot adni. A botrány után mindenki átnézett a tetűn, egymás közt alig beszéltünk róla. A pletykát lefejezte, hogy a nyilvános megszégyenítés hatására Délia és a tetű kapcsolata meg-szakadt. Elfordultak tőle az asszonyok, szóra sem méltatták a férfiak, ám létének jogát nem vitatta senki. Csak az vált világossá, hogy e létnek nincs köze a miénkhez.
 Én elgondolkodtam a történteken és szükségszerűnek tartom, amit tettünk. Totálká-rossá vált a románc, amely veszélyeztette békénket, nehézségek sorától mentettük meg őket, ezért tulajdonképpen hálásak lehetnek nekünk. Hisz mindenki tudja, mibe sodorhat a szenve-dély két egymástól különböző teremtményt. Még azt hinnék, hasonszerűek, pedig dehogy…
 Ami Déliát illeti, úgy érzem, megértett minket. Bántott ugyan, hogy máshonnan kerí-tett magának szeretőt, és telepi ember helyett városi ficsúrnak kínálta fel magát, de mit te-gyünk, a mai nők nem értékelik az egyszerű, férfias erényeket, csak a gyengeséget. Kedvessé-géből is veszített, tartózkodó hűvösség váltotta fel a heves érzékiséget. Titkon megsirattam az én elveszett Déliámat, mégis, nap mint nap láthattam, beszélhettem vele, részesülhettem egy-egy futó mosoly kegyéből, néha megérinthettem… Csak semmi érzelgősség! Ennyi elég. Végtére is, nem kívánhatom, hogy a kedvemben járjon. Amilyen bonyolult szerkezet a nő, még majd visszaél érzelmeimmel és ordító kínok között hagy. Jó ez a felemás helyzet, ez a majdnem semmi.
 A tetű, ahogy talán várható volt, felrúgta az emberi normákat. A tréfa utáni napokon teljesen visszavonult, bezárkózott, nem érintkezett senkivel. Senki sem akart vele társalogni, így nem is bántuk. De eltelt egy hét és már csak a munka miatt is beszélnünk kellett volna vele. Azt gondoltuk, csak a meséléstől, a kedélyes csipkelődéstől és az udvarlástól ment el a kedve, és mi, férfiak, ezt a nyereségek listájára írtuk, miként szívesen fogadtuk, ha szerényen félrehúzódott utunkból. Ám végül kérdéseinkre sem válaszolt, egyetlen szó sem hagyta el a száját, a fejével intett igent vagy nemet. Ha ordítoztunk vele, vagy provokáltuk, ütésre emelte a kezét, nem sújtott le soha, mégis mindenki értett belőle. Hallgatott, ha faggattuk, hallgatott, ha utasítottuk, hallgatott, ha hívtuk, hallgatott, ha a lelkére próbáltunk beszélni. A nők előtt is hallgatott, akik persze - milyenek a nők! - megutálták érte. Vészjósló volt a némasága. Ko-molyan aggódtunk, talán arra készül, hogy mindent kitálaljon a főnöknek, s akkor búcsút mondhatunk a telepnek. Nem mintha annyira rajonganánk a telepért, de manapság könnyen egy hulladékkezelő állomáson találhatja magát az ember, akár mint kezelő, akár mint hulla-dékgyűjtő… De ő tartotta a száját ebben is. 
Emberi ésszel nehezen fogható fel, aki ennyire szeret beszélni, és tud is, miért mond le egy ilyen potomság miatt a „szólás tudományáról.” Jó, tudomásul vettük, megsértődött, de ez igazán túlzás. Még egy tetűtől is elvárható, hogy választ adjon kérdéseinkre. Mindamellett saját fejére hozta a bajt. Az információhiány magában hordja büntetését. Ha valamire megta-nítottak minket, akkor az az információ szentsége: „az információ érték”, „az információ a tégla, amivel építkezel”, „az információ begyűjtése és felhasználása alapvető állampolgári kötelesség”, ésígytovább, ésígytovább. Mi történik, ha megfeledkezel „alapvető állampolgári kötelességedről”? Ami a tetűvel történt, begyűjtötte ötödik büntetőpontját.
Megfizetett hát az önkéntes némaságért. Nem akarok dicsekedni, de az ilyesmit fel szokták jegyezni, mint valami történelmi eseményt, s a mi kis telepünkön ez is történelemnek számít, szóval: én hallottam az utolsó szavát. Hónapokig semmi, s aztán csak egyetlen kurta szó, amire meglepetésemben nem tudtam felelni semmit. Egyetlen szó, azóta sem hagy nyu-godni, tudom, ostobaság, de többet ér, mintha hosszan beolvasott volna. Nem vagyok felelős, mégis megkeseredett a szám. Délia sem a régi, s a fene tudja, mintha a tetűvel is eltávozott volna valami.
Minden készen állt a kitoloncoláshoz. A tetű összecsomagolt, a fegyveresek a kocsinál várakoztak. A telep emberei az ablakokon kihajolva kíváncsiskodtak, biztonságos távolból szemlélték a kitoloncolás aktusát, az utolsó felvonást. Éliás, Moloch és én segítettünk a bera-kodásnál. Ahogy a szokás és a szabályzat előírta, a tetű kitette a folyósóra a bőröndjeit, leelle-nőriztük, mit tartalmaznak, majd a mikrobusz rakterébe pakoltuk. Nem volt semmi probléma. Mikor végeztünk, a Főnök utasított, a toloncbizottság küldöttjével együtt menjek be a tetűért. A tetű behúzott nyakkal gubbasztott egy széken. A küldött felolvasta a határozatot. Megindo-kolta, pontosan miért kapta a büntetőpontokat, a törvényre hivatkozott és a hivatali rendet emlegette. Végül a záradékhoz ért.
- További intézkedésig – hangsúlyozta – ideiglenesen a z….i hulladékkezelő állomásra tele-pítjük Önt. A hivatalos szervek felkészültek a fogadására. Van kérdése?
A tetű felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett. Jéghideg tekintete megdermesztett. Megszólalt. Mély torokhangon gurgulázta a kérdést, amely ízekre szedte öntudatát, és e hóna-pok alatt már a pikkelyei alá, a bőrébe égett:
- Miért?!

 
Vissza a főoldalra