Paládi Zsolt
Kiskapitalista kalauz
 
h – mint hyperplex

Úgy hallottam, nagy jövőt jósolnak annak a hyperplex technikának, amelyhez változatlanul ragaszkodik az ország „szellemi elitje”. Pedig költséges és veszteséges, legalábbis Magyarországon. A mamutokban, a plexiüveg bevásárlóközpontokban már régóta minden igényt kielégítően gondoskodnak a vásárlóközönség kényelméről és szórakoztatásáról. Ezeket az újkori bábeli szentélyeket azért emeltük, hogy a menedzserosztály és a tölteléktömeg egyaránt az élvezeteknek szentelhesse minden szabad percét. És tessék: akad, aki ezt is unja! Mi kellene még? 
    Multiplexi és megaplexi, élethelyettesítő, gyors és felpörgetett ritmusú jelenések pirotechnikailag, szexuálisan és üldözésileg be- és elcsábítanak, lenyűgöznek és elképesztenek, izgítanak és elkápráztatnak. Nem telhet el úgy egy töredékmásodperc, hogy a hős ne csinálna valami kunsztot: robban, lő, szeretkezik, rohan, üldöz, menekül (közben halálos veszélyben poént mond), konspirál, izzad, vadul néz, röhögtet, agresszívkodik, elszántkodik, de legfőképp a feszültséget csinálja. Felszökik az adrenalin, s az ember nyugodtan markolászhatja szabad kezével az éppen aktuális szőkeség combját, mert cukorszirupját belehelyezheti a kólatartó lyukba. (Azért van ott.) Ráadásul ha még a szék is mozog, meg illatozik, és a producer az előreklámban megígéri, hogy olyat látsz, amit eddig még soha, a kedvedért nagyszabású hamukupaccá égetnek egy százmilliós díszletet, és az idei sztármodell (naná, nem is a tavalyi) megmutatja neked bizonyíthatóan, „papírokkal alátámasztottan” leggömbölyűbb fenekét, nincs az a popcornon nevelkedett fiatal yuppie, aki nem megy be a plexibe. Miközben bámulja a vásznat, amely szélességével és nagyságával „mammutként” telepszik rá, szórja a vicceket bőkezűen, nője a balján vihorászik, rihegcsél meg élvez, mer’ ugye a yuppie szellemes, másrészről a hős is derekasan teszi a dolgát. 
    „Ah! Ámerikába! csak ott tul a tengeren, 
    ott van az élet! 
    Ah! Ámerikába miért nem utazhatom  
    én soha véled… 
    Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a 
    kaland tere, küzdeni tér: 
    tengve a drága kenyéren unalmasan 
    itt nyavalyogni mit ér?” 
gondolná a yuppie, ha tudna babitsul. De így csak „érez valami hasonlót”. Nem tenne jót, ha kiábrándítanánk. Ugyanis nem Ámerikában találták fel a hyperplexet, hanem az Óvilágban – olyan is! –, a derék jenkiknek még csak közük sincs hozzá, legfeljebb utánozni képesek. A hyperplex technika tökéletessé teszi az illúziót: úgy érezzük, mintha mi is ott lennénk a helyszínen, legyen az egy szoba, ahol egy jelenet lezajlik, legyen az az Északi-sark, vagy éppen egy tűzvihar sújtotta terület. A szereplők a valóságosabbnál is valóságosabbak és bárkinek az arcát felvehetik, akár a szomszéd lányét vagy az idei szépségkirálynőét is. Ha úgy akarjuk, csak betápláljuk az adatokat, és Raszkolnyikovot a tévében látott jóképű költőzseni játssza el.   
    A hyperplex technika minden eddiginél több háttérinformációt bocsájt rendelkezésünkre. Gazdagon illusztrálja, mi ösztönzi a szereplőket, miért küzdenek és szenvednek, mik az indítékaik és mit keresnek az életben. Hőseink gondolatait és érzéseit folyamatosan közvetíti felénk, gyakran az elviselhetőség határáig. Ez is magyarázza, miért nem olyan népszerű, mint a multi. Ám tetszés szerint választhatunk: a számunkra lényegtelen információkat figyelmen kívül is hagyhatjuk. A pörgetés szerelmeseinek is kedvező: szeszélyeink nyomán haladhatunk előre vagy hátra a történetben, esetleg meg is állhatunk egy-egy különösen hatásos drámai konfliktusnál. Az interaktivitás jegyében meg is szakíthatjuk az elbeszélés fonalát, s új befejezést adhatunk neki.  
    Az eddig vázoltakból kiviláglik, ez a csúcstechnika bizony a ráérős emberek kedvence. Hát még ha hozzátesszük, mennyire drága: egy ilyen eszköz  két multiplex-élmény árát is kiteheti! De el kell ismerni, előnyeinek száma végtelennek tűnik, hiszen bárhol, bármikor rendelkezésünkre áll, akárhová magunkkal vihetjük, mert akár a mellényzsebünkben is elférhet, személyes élmények fűződhetnek hozzá, el is ajándékozhatjuk emlékbe szerelmünknek, megrongálhatjuk, égőpiros jelzésekkel kidekorálhatjuk, belevéshetjük a nevünket és végül, de nem utolsósorban, egész életre kötődhetünk hozzá. Talán most már értjük, miért ragaszkodnak az emberek ehhez a hyperplex technikához, amelyet úgy hívnak: könyv.

 
Vissza a főoldalra