Paládi Zsolt
Kiskapitalista kalauz
 
b – mint bűnbeesés

„Nem Pesten történt, amit hallotok. / Ott ily regényes dolgok nem történnek” – írja Petőfi A négyökrös szekérben. Nos, a dörzsölt pesti zugügynökök már annyi légvárat és „lékhajónak” bizonyult remény-Zeppelint adtak el földijeiknek, hogy – remélhetőleg – már kellően ki vannak okosítva a fővárosi emberfők. (Ha mégsem, kéretik a Fókusz műsorát kötelező irodalomnak tekinteni.) Vidéki ember viszonylag ritkán esik a jóhiszeműség bűnébe, mert tudja, az ilyesmi több mint bűn: hiba. (Engem például két év alatt háromszor vertek át. A módszer egyszerű: ígérni kell.) Ám amikor mégis bűnbeesik, nagyot vétkezik.  
    Történt, hogy egyik ukrán árus, amolyan csempészforma ember, eladott egy különleges kutyát a piacon egy helybéli atyafinak. Büszke volt magára a vevő, mindig is vonzották az „unikátumok”. Ezt utánozza a szomszéd, ha tudja! Az állat néhány vonása a kuvaszéra hasonlított, de a gazda markánsabbnak, erőteljesebbnek látta. Keménykötésű és szívós jószágnak tűnt, amit fejszével kell agyonütni, hogy meghaljon. Biztosra vette, ilyen kivételes kutyája senkinek sincs a faluban.  
    Az eb – nevezzük az egyszerűség kedvéért kuvasznak – étvágya határtalannak bizonyult, egészben nyelte le a csirkét meg a halat, erősödött, izmosodott, és a gazda diszkópatkány fia már azon gondolkodott, benevezi valamelyik illegális kutyaviadal küzdelmeibe. Ám a kuvasz nem csupán acélosodott, hanem növekedett is: nőtt, nődögélt, egyre csak nőtt, mígnem túlszárnyalta egy nagytestű kutya méreteit. És még mindig nőtt, gyarapodott, ekkor már az atyafi is megijedt, azt mondják, gazda szeme hizlalja a jószágot, no de ennyire! 
    Végül napfényre került a „rettentő igazság”, a szegény pára biza nem kuvasz, hanem jegesmedve. 
    Önök nyilván szerfelett mulatságosnak tartják a történetet, de gondolják meg, Önöknek még nem adtak el olyan kuvaszt, amiről kiderült, valójában jegesmedve? 
    De térjünk vissza az atyafihoz. Ő, miután megbizonyosodott a tényről, hogy nem egy kivételesen stramm kutyáról van szó, nemigen tudott mit kezdeni a számára haszontalan párával; a jegesmedve ugye házőrzőnek nem alkalmas, összehaverkodni sem lehet vele, hiába szelídült hozzájuk, mégis vadállat maradt. Egyszer megkergette a gazda feleségét az udvarban, dühös volt rá, mert nem kapott ebédet, még ha őt lapította volna össze, az rendben is lett volna, de mi lesz, ha ráfanyalodik az imádott unokára? 
    Mindennek tetejébe az asszony is rákezdte: „Csak te lehetsz ilyen barom, hogy jegesmedvét veszel, mert te mindent elhiszel, amit mondanak, hogy én mér’ nem mentem annak idején inkább a Kószó Ferihez, akkor tanácselnökné lehettem volna, most meg lenne egy káefténk, tudod mennyit zabál egy ilyen dög, de nem is mész mostanában kocsmába, arra van eszed, hogy a nagycsöcsű pultoslányt nézzed, hogy gebednél meg...”

 
Vissza a főoldalra