Vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MÛVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
KORTÁRS IRODALMI VÁLOGATÁS
(szerkeszti: Bandi Katalin – vers, Szénási Sándor István – próza)
 
Csippán Péter
(1979 - )
Metróriport
Kálvin tér, délután négy óra. Meleg van, mindenki izzad és mi az utazni vágyók ebben a nyúlós, ragadós tömegben áramlunk lefelé a metró irányába. Az ellenõrök némán pásztázzák a jegyeket és a bérletszelvényeket. Akinek van, az mehet le a föld gyomrába, akinek nincs, annak marad a felszín és az olvadó aszfalt. Mutatnám a bérletem a hozzám legközelebb álló ellenõrnek, de õ egy most érkezett kollégával jattol. Régen láthatták egymást, puszik is csattannak. Jobb, bal, jobb. Sohasem értettem ezt a hármasságot. A bérletemre senki sem kíváncsi, mindenki a csókokra figyel. Mögöttem egy szakállas, kissé torzonborz alak lép fel a mozgólépcsõre. Õ már nem slisszolhat el ilyen könnyedén, szigorúan megnézik a jegyét. Amikor végre eléri a hõn áhított mozgólépcsõt hátraszól: - Rohadj meg!
 
Miközben lefelé lépcsõzünk, elképzelem ahogyan az átok hatni kezd és bekövetkezik a visszafordíthatatlan. Hát, nem túl szép. Aztán arra gondolok, hogy azért lehet ebben az átok dologban meg a rohadásban valami, mert hiszen nap-nap után mindig más és más ellenõrök állnak a Kálvinon. Lehet, hogy tényleg..., hogy annyiszor mondják nekik, hogy a végén csakugyan fog rajtuk, és csakugyan eloszlanak?
 
Ááá, hagyjuk! Elhessegetem a képzeletbeli legyeket. Inkább koncentráljunk az utazásra.
 
És igen! Szerencsém van, mert ahogy leérünk az állomásra, már jön is a vonat. Igyekszem úgy állni, hogy minél távolabb kerüljek a rohasztós bácsitól. Mert hát ki tudhatja ugyebár! 
 
Beszállás, az ajtók záródnak és mi elindulunk. A kocsiban szerencsére nincsenek sokan, szabad ülõhely is akad. Levetem magam az ülésre és már teljes gázzal robogunk. Idelenn sincs hûvösebb, mint odafenn. A levegõ sûrû és párás, a kicsiny ablakokon beömlõ forró szél - akárha sirokkó lenne - nem hoz enyhülést.
 
Velem szemben egy feltûnõen kövér nõ ül. A melegben úgy ömlik róla a víz, hogy alig gyõzi törölgetni az arcát a teljesen elázott zsebkendõjével. Hatalmas dekoltázsában kisebb patak csörgedezik. A nyakában aranylánc, ami az izzadsághoz hasonlóan folyik be a hatalmas keblek közé. Az egész nõbõl valami kevélység, valami felfuvalkodottság árad. Kívül-belül felfuvalkodott. Tüntetõleg néz félre, amikor találkozik a tekintetünk. 
 
Jobb kezével egy virágmintás legyezõt lóbál az orra elõtt, de hasztalan próbálja hûteni magát. Ekkora testhez bizony inkább helikopterrotor dukálna. 
 
A lábán vékonyszíjú szandálja majd' szétpattan, lakktól pirosló ujjvégei kilógnak a szandálból és a földön terülnek széjjel. 
 
Mellette, a zárt ajtónak támaszkodva egy félkarú ember áll. Várjunk csak, nem is félkarú, csak az egyik keze olyan kicsinyke, akár egy csecsemõkéz. Régóta nem láttam már ilyet. A '60-as években egy, a terhes kismamáknak adott nyugtató használata okozott ilyen torzulásokat az újszülötteknél. A szer egyaránt megelõzte a reggeli hányingert és az ép szervek kifejlõdését is. Elég groteszk dolog mondhatom. Lapos, mogorva pillantásokkal nézeget körbe.
 
Mellettem egy tizenéves fiú fekszik lehunyt szemmel az ülésen. Terpeszkedik, próbál minél több helyet elfoglalni. Fülében ütemesen kattog valami zenének csúfolt ipari zaj. Fogalma sincs a külvilágról, de láthatólag nem is érdekli.
 
* * *

Hoppá! Máris a Deákon járunk. A piroskörmû nõ mellé most lehuppan egy turistalány, de olyan szerencsétlenül rántja maga után a gurulós bõröndjét, hogy az végigszáguld több utasnak a lábfején. Természetes a piroskörmû nõ lábán is. 
 
- Szkjúzmí, szkjúzmí! - mondogatja és zavartan mosolyog. Tapintható a feszültség. Itt bizony balhé lesz.
 
- Hátmérnemtudmárvigyázni? - ripakodik rá a piroskörmû. - Legalább kérne elnézést! Maguk felé nem szokás?
 
A lány kétségbeesve hajtogatja tovább a szkjúzmít, láthatólag nagyon kínosan érzi magát. Õ is kövérkés, õ is izzad és õ is törölgeti magát egy zsebkendõvel. Kicsit hasonlít is a mellette ülõ nõre. A lábán vékonyszíjú szandál, ujjai kilógnak. Körmein a lakk azonban..., nos a lakk az: kék. Medence kék. 
 
Amennyire hasonlítanak, olyannyira különböznek is; az izzó latin temperamentum és a hideg angol kékvér. 
 
Utazunk tovább, csendben izzadunk. Velem szemben pedig már elcsitulni látszik a színeskörmûek háborúja.
 
Aztán hirtelen satufék. Megálltunk az alagútban. Megfigyeltem, hogy ilyenkor mindig kínos csend telepedik a kedves utazóközönségre. Várunk. Persze mindenki tudja, hogy mindjárt indul tovább a vonat, hogy nem ragadhatunk a föld alatt és mégis... Mi van, ha most mégis?
 
Aztán a hangszóró recsegve megszólal:
 
- Tisztelt utasok! Mûszaki hiba miatt a vonat nem tud továbbhaladni, a probléma megoldásáig szíves türelmüket kérjük.
 
Körülnézek. Döbbent csend. Hát bekövetkezett! Idelenn ragadtunk! 
 
- Már csak ez kellett! - csattan fel a piroskörmû nõ. - Nem hiszem el! 
 
Többen egyetértve bólogatnak, morgolódnak, hogy õk sem hiszik. Valaki halkan szitkozódik a közelben.
 
Az elsõ néhány perc után, a döbbenet elsõ pillanatai után valami gyorsan és érezhetõen változni kezd. Az emberek egymást figyelik, tekintet tekintetet keres: Lám-lám, kikkel is ragadtam én idelenn?!
 
És a kezdeti ijedtség egyszerre kíváncsiságba csap át, majd lendül is szinte azonnal tovább a harag irányába. Mert ugye felelõsnek, annak lennie kell! Valaki okozta ezt az egészet és az a valaki minden bizonnyal itt van ebben a kocsiban. Mert hát hol is lehetne ugyan máshol?
 
Most már kevésbé barátságosan méregetik egymást a kedves utastársak. Számító szemekkel kutatják, hogy: Ki nagyobb, ki kisebb, ki gyengébb ki erõsebb, ki lehet szövetséges és ki lehet ellenség?
 
Hosszú percek telnek el így. Idõnként megszólal a hangszóró és a vonatvezetõ apatikus hangon közli a fejleményeket - azaz, hogy még mindig nem történt semmilyen változás a vonat állapotát tekintve - és további türelmünket kéri. 
 
A feszültség egyre csak fokozódik. Tapintható, sûrû massza. A levegõt mintha apró kis delejes villanások pettyeznék. A vihar minden bizonnyal kitörni készül.
 
- Azért ugye tudja, hogy majd idõvel át kell adni a helyét azoknak, akik eddig álltak? 
 
Döbbent csend. A kérdés pengeként hasít bele a fullasztó melegbe. Minden szempár a kérdezõre tapad.
 
A csecsemõkarú férfi kérdését láthatólag egyenesen a piroskörmû nõnek szegezte.
 
- Majd más is le akar ám ülni. Esetleg! - folytatja és az esetleget jól hallhatóan megnyomja, hogy világos legyen, hogy a majd az tulajdonképpen most és hogy akkor most - itt le akar ülni ennek a nõnek a helyére.
 
A piroskörmû nõ arcán egyszerre futnak át a döbbenet, a harag és a gúny apró vonásai. Szeme elkerekedik, majd összeszûkül. Sípolva szakad ki belõle a szó:
 
- Ugyan már mért kéne átadnom? 
 
És ez a kérdés most hadüzenetként hat. Ezzel a mondattal a háború kezdetét veszi. Az állók és az ülõk háborúja. Az állók közül jónéhányan megbotránkozva, szigorúan méregetik az ülõket és láthatóan egyre többen osztják a csecsemõkarú férfi véleményét. Igen, az ülõknek elõbb-utóbb fel kell állniuk és át kell, hogy adják a helyüket azoknak, akik eddig álldogáltak. Ez teljesen evidens. Mese nincs. Tüntetõleg kicsit összébb is zárnak. Közelednek egymáshoz. Csoportjuk koherens egésszé kezd válni. 
 
Az ülõk közül egyedül a kékkörmû lány mosolyog zavartan. Semmit sem ért az egészbõl, de bízik benne, hogy ezúttal õ semmiben nem hibázott. Kétségbeesetten próbál elcsípni egy-két biztató pillantást.
 
Az ülõk kicsit megszeppenve próbálnak összetartani, keresik egymás tekintetét. Látszólag tanácstalanok. Sokan egyértelmûen zavarban vannak. Nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Többen azt gondolják, hogy ez biztosan csak valami vicc, hogy ez az egész a metróval, meg az állók haragjával csak valami ostoba tréfa. Vannak akik kandi kamerát gyanítanak és hasonló eseteket emlegetve nyújtogatják a nyakukat, hogy rátaláljanak az elrejtett kamerákra, vagy az elbújt operatõrökre. Egyesek szerint a csecsemõkarú is beépített ember, egy agent provocateur, aki direkt provokál, mert ez a feladata.
 
Aztán az arcokról hamar lefagy a mosoly, mert most az eszmélés jön, hogy ez mégsem csak egy vicc. A rohadt életbe, ez mégiscsak valóság! Nekünk ülõknek össze kell tartanunk, mert ezek többen vannak és ha többen vannak, akkor akár ki is csinálhatnak! 
 
Többen megpróbálnak közelebb húzódni, de fizikai távolság, az ülések helyzete bizonytalanná és lazává teszi az egész csoportot. Elvégre a státuszukat jelentõ helyeket mégsem hagyhatják el, nem igaz? Szétszórva azonban nehéz egy csoportnak lenni.
 
És itt akkor nekem magamnak is számot kell vetnem saját magammal, hogy akkor én most hogyan és miképp, mert ugye akkor most én is az ülõkhöz tartozom. A kisebbik csoporthoz, az egyértelmû lúzerekhez. Na ne már! 
 
Megpróbálok józan tekinteteket keresni az állók és az ülõk között egyaránt, de legnagyobb megdöbbenésemre: ez nem megy. Itt én most a kocsi egyik felének ellenség, a másiknak szövetséges vagyok! És ezt mindenki vér komolyan gondolja. Hú basszus! Ez most már kezd egy kicsit ijesztõvé válni. 
 
A fiú mellettem továbbra is zenét hallgat. Füle bedugva és nem hiszem hogy tudja, mi is történik körülötte, csak lehunyt szemmel merül el az ütemes kattogásban. Továbbra sem érdekli semmi.
 
És ekkor a következõ pillanatban feltûnnek az elsõ árulók. Néhányan önként felállnak és tétován közelítenek az állókhoz. Õk feladták, õk nem akarnak senkivel konfliktusba kerülni, õk nem akarnak a vesztes oldalon maradni. De vajon átállhatnak-e? Állhatnak-e? 
 
Az állók csoportjának vezére egyértelmûen a csecsemõkarú férfi. Körülötte néhány elszánt álló, míg mások, ha távolabbról is, de egyetértõ pillantásokkal biztatják. A tétova árulók az õ szemében keresik a kegyet, mire a csecsemõkarú némán biccent.
 
A dezertõröket gondolkodás nélkül befogadják, aminek eredményeképp újabb és újabb emberek állnak fel. Egyre több az áruló. Hát ilyen könnyû lenne? Ennyi? Hát ezeknek minden  mindegy? Csak az a lényeg, hogy együtt menjenek a fõsodorral?
 
A piroskörmû nõ dohogva legyezi magát tovább. Az orra alatt motyog valamit. Fintorogva mosolyog. Lenézi az egész csürhét. Nyilvánvaló, hogy senki más, csakis õ lehet az ülõk szószólója.
 
- Mit kell annyira aggódni? Mindjárt megyünk tovább - mondja és tekintetét körbehordozza a többi ülõn, egyszerre támogatva és támogatást várva. A válasz néhány kósza és igen halk helyeslõ dünnyögés. Mi ülõk egyértelmûen az inkoherens kisebbség vagyunk.
 
Közben már legalább tizenkét perc telt el. A vezetõ hangja a hangszórókból ismét a türelmünket kéri és a mûszaki problémák ecsetelésével próbálja világossá tenni a helyzetet. Vesztére kimondja, hogy még õ sem tudja biztosan, hogy mikor is indulhatunk tovább. 
 
És ez a jel! Az állók támadnak.
 
- Álljon fel! - lép oda két másik társával a csecsemõkarú a piroskörmû nõhöz. Határozottan és kimérten beszél. Szemét összehúzza, orrnyergén ráncokat vet a düh.
 
- Miért állnék fel? Van még egy csomó üres hely! Egy csomóan felálltak, bárhová leülhet.
 
- Álljon már fel, nem hallja? Álljon fel, mert feltépem onnan!
 
Nem is várnak választ, elkezdik cibálni. Caesar ezzel átlépte a Rubicont. Nincs visszaút.
 
Érzem, hogy én sem tudok kimaradni ebbõl, bármennyire szeretném is. Rám is sor fog kerülni, elõbb vagy utóbb. Elõre kell menekülni!
 
- Hagyják békén! - mondom és próbálok higgadt maradni, de a hangom érezhetõen remeg.
 
- Te kussoljál, ne szólj bele! Te is állni akarsz? - kérdi a csecsemõkarú és alaposan, fenyegetõen végigmér.
 
Ez már háború. Fel kell vennem a kesztyût. Már éppen szóra nyitom a számat, hogy legalább megmondjam a magamét, amikor nagyot rándul a szerelvény. Aztán még egyet rándul és elindulunk. Nagyon-nagyon lassan, de megyünk. A döbbenet, a nem várt szabadulás reménye egyszeriben elsöpri az indulatot. Varázsütésre feledteti a különbséget ülõk és állók között. Újra együtt vagyunk mindannyian. Mi az utasok, a túlélõk.
 
A csecsemõkarú és a társai elengedik a piroskörmû nõt. Hátrébb lépnek. A nõ pedig  visszahuppan az ülésre. A döbbenettõl képtelen megszólalni, csak legyezi magát serényen.
 
Az állók egykori vezére most zavartan néz körbe. A támogatók és a támogató pillantások szertefoszlottak. Az elõbb még oly összetartónak tûnõ csoport tagjai zavartan bámulnak kifelé az ablakon. Nézik a betonfalat és a vastag vezetékeket. 
Már senki sem akar leülni, senki sem áll mellette, senki sem akar forradalmat. Újra teljesen egyedül van, a pünkösdi királysága véget ért. Csendben somfordál a kocsi végébe, oda ami szinte üres. A legyõzött hadvezér egyedül nyalogatja sebeit.
 
Most már ütemesen robogunk. Ahogy az állók csoportja feloszlik, a dezertõrök is sorban visszaülnek a helyeikre. Zavartan, kényszeredett mosollyal pillantgatnak körbe, de megváltás sehonnan sem érkezik. Az árulás súlya húzza le a nyakakat, süt le a szemeket. Az árulás súlya, erszényben csengõ harminc ezüst.
 
A kékkörmû lány - aki láthatólag továbbra sem ért és értett meg semmit ebbõl az egészbõl - zavartan mosolyog. Boldog, hogy most nem õ a téma, hogy most nem miatta, hanem csak vele történnek a dolgok.
 
Lassan begurulunk a Nyugatihoz. A vezetõ mindenkit felkér, hogy hagyja el a vonatot. Leszállunk, és a túlélõk tömege lassan oszladozni kezd. A legtöbben nem akarják megvárni a következõ szerelvényt. Inkább a meleg és az olvadt aszfalt, de fent, a világos napon.
 
Még látom, ahogyan a csecsemõkarú feje búbja fel-felbukkan a felfelé áramló tömegben - egyedül mozog, elkerülik az emberek -, aztán a mozgólépcsõhöz érve végképp eltûnik. 
 
A piroskörmû nõ most mellettem áll a peronon. Csak mi ketten várjuk a következõ metrót. Õ nem fél. Tudja, hogy még egyszer ez vele nem történhet meg. A mai napon biztosan nem. Õ mindig gyõztesen kerül ki, még a vesztésre álló helyzetbõl is. Miközben türelmetlenül legyezi magát látszik rajta, hogy tudja: neki lesz ülõhelye a következõ vonaton is.
 
Egyedül csak az a fiú nincs meg, aki mellettem ült. Nem láttam leszállni, talán a vonaton maradt. Talán nem hallotta meg, hogy most ez lett a végállomás és senki sem szólt neki. Talán most is csak az a monoton zene kattog a fülében, mert a vonat az biztosan áll. Valahol benn, az alagútban, odalenn a sötétben, ahol már nincs különbség állók és ülõk között. 
 

(Forrás: Ígéretek 9. Antológia - Garbo kiadó, Budapest, 2013.)
Ez az írás 2014. június 23-án került a NapSziget gyûjteményébe.
 
Csippán Péter további írásai a Kortárs Irodalmi Válogatás rovatban
 
visszatérés a
Kortárs Irodalmi Válogatás
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón