|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Elõttem ülsz. Nézlek.
Szemedben huncut sziporkák csillantják át a fényt, s reményt vajúdik az este... az ûrön át ezüst hajadba szánt szomjas kezem. Talán ma ismét gyönyörben születünk újjá... Mint reggeli ködök, emlékfoszlányok úsznak elénk: elsõ érintésed, szédült csókjaid, s megannyi bohó pillanat. Csöpp fájdalmak... semmibe vesztek, tovatûntek, helyet adva a békés örömnek. És kitárulkozik a jelen. Még nem tudom, szabad-e mindent odaadnom, még nem ismerem rejtett vágyaidat, de érezlek - már 23 hónapja. Csaknem két év... Milyen sok, s mennyire csekély! Még, még, és MÉG! - kiáltanám egyre feléd. Mindent akarnék, de csak lopott öröm a jussom... lásd, mégis csak érted lüktet bennem az élet, miattad lobog a szenvedély. Két tenyerembe fogom arcodat, ajkam leissza róla a mosolyt, s tüzet gyújt. Olthatatlant. A holnap begubózik a csendbe elrejtve titkait ma még. Pupillád táguló örvénye elnyel... Veled maradok, és velem maradsz. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
 |