|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Mosták a lábad szép menyecskék.
Formás és oly fehér kezek, hogy most is elönt az irigység, e napra, ha emlékezek. Aztán vígan a kádba léptél. Tapostad a gerezdeket. Akár egy antik görög isten, ringtál a mustoskád felett. Zománcos ujjaid alól csak csurgott a cukros, drága lé, s lábad oly rózsásan piros volt, mint a kelő új hajnalé. De szép voltál Sándor barátom! Lányok csipkedték bőrödet. Feszült a nagy hegy páros melle, s dalolva fejte a szüret. Azóta minden telt pohárban látom vidám kis lábadat, s ott úszol minden mámoromban, ringatva mustos-kádadat. Meg kéne venni – így tünődöm – e hajnali vidám helyet. Húsz kék esztendőt vennék vissza a kormos jövendő helyett. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
