|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Csak a képzeletemben látlak,
Becsukom a szemem, várok. Várlak, hogy megjelenj. S látom, ahogy jössz, kezedben túlérett barack. Eszed, s újra beléharapsz. Leve ujjaid közt szétfolyik. Merészen rácsöpög blúzodra. „Talán mégis jobb lett volna felsőmet levenni” mondtad, s kacagtál egy nagyot, olyat, hogy a fény, ahogy jött, kettéhasadt. Világosodott és én kértem, könyörögtem álmom mesterének: még ne, ne vigyen a valóságba. S jöttél felém, de már hiába. Eltűnt az álomképed. S egy halovány hajnali fénysugár arcomon játszott, mint egy kis bogár. (Forrás: Lénárd József: A táncoló képzelet, szerzői kiadás, Pécs, 2002., 18. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
