|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Félig-meddig
ültél is, feküdtél is, lábad
hosszan elõrenyújtva, kezed lágyan a hasadon tartva éreztél valamit, lehunyt szemmel arra figyeltél, csendes este volt, eseménytelen, újságot olvastam az ágyban, melletted, kérdõn néztem rád, elõbb arcodra, aztán csak a szemedre, mosolygott az is, kérdeztelek, nem találtál szavakat, mint halott csiga házából a tenger hangja, ezernyi cseppjének egyetlen moraja, olyan talán, nehéz beszélni errõl (nem tudom, miért? teszem), elfeledtük a be- szûrõdõ utcai zajokat, sötétet: félelmet, fülemet észrevétlen hasadhoz tapasztva kémleltük a benned növekvõ csodát. (Forrás: Kláris, 1992/2., 5. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
