|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Biztos
lábakkal mászom a világban,
sárban fetrengek, ne nyújts kezed, megnyugtatóan közel a földhöz nem zuhanhatok a semmibe veled, azt adnád nekem, mit sosem kívántam. Igen, jártam én magas fellegekben, tisztaság éle hasított agyamba, s majdhogy elérhetem ujjam hegyével a napot, te akkor hagytál magamra, te, kit mindennél jobban szerettem. Sötétben mocskos örvények dobáltak, választ kerestem, behunytad szemed, megfagyott csókod égette ajkam, s fájtam magamban és fáztam veled, ne mormolj sírva hazug imákat. Mert fentrõl virágoskertedet láttam, hívogató gödröt „csendes szegleten”, vágyak mosolyával ültél egy székben, s bágyadtan fába vésted nevem, talán sírom fejfáját csináltad. És most fetrengek megkötözött karral, mert meghaltam veled akaratod szerint, s bár összeszedtem darabra tört magam, tudom, ha kérnéd, meghalnék megint. Ne nézz rám kedves és ne hívj magaddal. (Forrás: Áldott rabságban, Bohém Asztaltársaság antológiája, Budapest, Rákoscsaba, 2000, 77. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
