|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Akkor
elkezdtek zokogni a fák.
Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret. Lassú sóhajtással takarták el könnyû léptedet. Akkor hirtelen hideg lett a szél. Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet. Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg. Akkor egy pillanattá vált az idõ, és a másodpercmutató remegve indult tovább, hogy mutasson valami jelent, jövõt, hogy a fájdalom lélegzete képes legyen elhagyni a tüdõt, hogy a szív ritmusa tûrje a vonat zaját, hogy könnyed legyen harmat a réteken, hogy mosolyod legyen a tündöklõ napsütés, hogy hangod legyen az örök dallam... Mart a nélküledtudat könyörtelen kínpadján égve nincs más vigasz... Akkor a hideg szélben zokogtak a fák, akkor a síró fák közt megjelent a tél, akkor megnémult a ketyegõ idõ, amikor mosolyogva mentél a fénylõ tavaszon át egy másik végtelenbe. (Forrás:
Áldott rabságban, Bohém Asztaltársaság
antológiája,
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
