|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Almafa
voltam,
kígyó voltam, kedvesem testén lélegzõ palást, fényhorzsolt mezõbõl kibuggyanó pipacs voltam, fölhatalmazott szél hallgatásában feleletnyi vércsepp, hamut horkol a parázs, velem álmodik most, elapadt hajammal, szavaimmal, kezemmel, látja tenyeremre peregni a magasság malmaiban esõvé õrölt felhõket, madárszárnyak trapézain égig lendülõ napjaimat, reflektorok izzását, félelmeimet látja, fénykörök összecsattanó cintányérjai közé ítélt arcom pórusaiból sziváros a füst álmában, megismersz-e még, istenem, elcsitult lobogások hamu-húrjait fölhangoló fenség, aki pilláiddal fésülgeted a homály tincsei közül kitéphetetlen holdsugarakat? a fehér homokra kiúszó öngyilkos képzelet szivárvány-uszonyainak verdesésést hallod-e? érkezésem zaját hallod a derengõ partról, csörgõsipka, mosolyütötte seb a tarkón, fogak csikorgó krétáival írott naptár nincs többé, dárda-taréjas szemek hiába kapirgálnak a félrehajított ragyogásban, nincsenek többé folyók fölé húzott vas-vonalak: hidak, füst-parancsokat osztogató lángok, feltámadások, a tájak potrohán szántóföld-fekete csíkok nincsenek többé, legyintõ kézmozdulatom is a dühök maradéka. (Forrás: Bari Károly: A némaság könyve, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1983) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
