|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Hogy el fog veszni a magyar:
Sok éjszakám gyötrelmes álma. – Ha! mint süvölt a bősz vihar, Megreccsen hegytetőn a szálfa. Vijjogva röpked a kesely, Bagoly elbú odúiban, Zöld sziget ingva sűllyed el S fölötte a hab elrohan. Nem alhatom, szüntelenűl Föl-fölriaszt egy rémes álom. Rideg éjben, kietlenül Magam' temetőben találom. Sir megnyílik, egy árny kilép, Hazám suhan, reám mered... És benne, szörnyű kép! Hazám árnyára ismerek. Alakja, lépte óriás Árnya (az árnynak!) messze vet ki Ajkán nincs szó, se suttogás, Képe, ki rá néz, megrettenti. Mert vért fagyasztó fájdalom Miről a földi nyelv nem szólhat, Van irva a dúlt homlokon: „Orvul megöltek, meggyilkoltak!” S elmondja némán, hangtalan, Irtózatos történetét: Szomszédai, mindannyian, Reá a hálót hogy' veték; Testvérei, kikkel ősi fészkét Megosztá, tőrt fentek szivére; S fiai – czivakodva nézték Hogy omlik, omlik drága vére... S tovább suhan... Mint fényvonal Előtte régi dicsősége – Utána marad árnyival A temető rémes vidéke. Minden sivár – szétdúlt romok, – Kiaszott, fölperzselt avar – És fölrettenve zokogok: Hogy el fog veszni a magyar! Izzó parázs lesz fekhelyem, És a szivembe nyilaló Kín azt üvölti szüntelen: A bősz álom szörnyű való! Intett a sors, rajtunk a vég, Árpád és szent István hona Nem lesz egyéb – oh szörnyűség! A hódító egy lábnyoma. Oh szünj meg, szörnyü, szörnyü rém, Gyötreni ébren s álmaimban! Oszolj köddé a lég ürén, S odadom szívesen, amim van: Háztüzöm, fiam mosolyát, A sirt, mely egykor nyugtot ád, Csak ne üvöltsd, mint a vihar: Hogy el fog veszni a magyar! (Forrás: Szász Károly: Költemények és műfordítások, Révai Irodalmi Intézet, Budapest, 1929., 76–77. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
