|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| A „kutyával” először
még a háború alatt találkoztam. Iszonyú fejfájásról panaszkodott: a szagok
bántották. A vendéglők ajtajain kitóduló ételszagok, az automobilok bűze
az utcán, sőt a város csatornáiba rejtett szennyének alattomosan mindent
átható, de senkitől sem érzett illata minden idegét fölzaklatták, s hálószobája
legbensőbb rejtekéig üldözték. Keservesen átkozta a háború kényszerét,
mely fogva tartotta Budapesten.
– Higgye el, már az öngyilkosság környékez. – De hát mi baja voltaképp? – Tudom én? Már gyermekkoromban kezdődött… Úgy érzem a szagokat, mint egy kutya! Ha kiütöttük a labdát a bokrok közé, én rátaláltam a szag után, mert éreztem rajta a kezek szagát. – Beteges fejlettsége az érzékszervnek? – Több. Valami ősi van benne, valami állati… – Atavizmus? – Olyasmi. Soha senkinek a famíliámból nem volt ilyen baja – énrajtam ütött ki. De van egy hagyományunk, hogy egyik dédapám farkasember lett volna – tudja, mi az? Ránéztem a különös emberre, s megfigyeltem orra cimpájának felt0nő duzzadtságát s egész arcának idege feszültségét. – S azelőtt is így szenvedett miatta? – Képzelheti. Éreztem az ételen a szakácsnő izzatag bőrének szagát és a kiterített halotton a kezdődő hullaszagot. És még az eleveneken miket éreztem – s saját anyámon! Rémes! Tétova mozdulattal simította végig homlokát. – De néha földöntúli kéjeket is adott ez – tette hozzá, ahogy valami szégyellett igazságot vall meg az ember. Majd játszani kezdett, egy zsebkendőt adott, hogy rejtsem el a szobában. Csalhatatlanul megtalálta. – Mért nem megy detektívnek? – kérdeztem tréfásan. – Tán rendőrkutyának? – felelte keserűen. – Vagy mutogathatnám is magamat. Meg tudnék élni az orromból. Ha ugyan érdemes lenne nekem élni egyáltalán. – Hátha még meggyógyul – vigasztaltam. – Gondolja? Például valami nagyfokú huruttól elveszteném a szaglóérzékemet… Egyetlen megoldás. Ha már nem lehet „szagmentesíteni” az egész világot, sem az orrot behunyni, mint a szemet. Óh! Nekem még az alvás sem pihenés: még álmomban is szagokat álmodok… Később mégis hallottam, hogy különös szaglásának hasznát vette a harctéren, ahova maga kérezkedett, bizonnyal kétségbeesett nyugtalanságtól hajtva; azt mondják, számos nagy értékű földerítő szolgálatot teljesített. Kilométerekről megérezte az elrejtett ütegek puskaporszagát vagy a bozótosban bujkáló kémet. Én csak a háború után jöttem megint össze vele, s akkor egészen megváltozottnak látszott: arca csupa ragyogás, tágult orrcimpái remegtek, mint szárnyak vagy vitorlák friss szélben, s nem is tagadta, hogy boldog. – Egy illat tölt be, barátom, egy illat; egy asszony illata, természetesen, aki a feleségem. Óm, milyen édes, tiszta, sugaras illat! Behunyt szemmel megismerném zordon távolokból, és követném, mint nyomot a kutya, utakon és úttalanokon át – aminthogy követtem is, mert úgy találtam őt, az illata nyomán, és beleszerettem, mielőtt képét láttam vagy a hangját hallottam volna. Óh, milyen megnyugtató, szent, balzsamos illat! Nem mint ezeké a lihegő, szennyes nőstényeké! – s az előkelő, déli utcán nyüzsgő nőkre mutatott. – De olyan az illata, barátom, hogy a világ minden bűzét és parfőmét megbocsátom ezzel az illattal; veszek egy birtokot, építek egy kastélyt – mondta, nem üres ábrándot beszélve, mert hiszen gazdag volt. Annyira ment nagy boldogságában, hogy meghívott engem ebbe a kastélyba, az illat kastélyába. Körülményeim nem engedték, hogy meghívásának hamarosan eleget tegyek, s legnagyobb meglepetésemre egy este és alig néhány hónap múlva ő állított be hozzám, de úgy, hogy megint alig ismertem rá. Lihegve és hevülten rogyott le egy székre; riadtan tiltakozott, mikor konyakot akartam tölteni neki, mert nem állhatta az alkohol szagát, melyet a zárt szekrényből kiérzett. – Rettenetes dolog történt velem – mondta. S aztán a konyakra célozva: - Ez, ez a szag volt az, ugyanaz a szag! – Cimpái ijesztően dagadtak, mint a vadállaté, s a szeme vérben forgott. – Embert öltem! – kiáltotta. Rémülve kértem magyarázatot, mintegy megborzadva ziháló orrlyukaitól, melyek mintha a vér illatát lehelték volna. – Egy szag – nyögte –, egy idegen szag a szobájában… az ő szobájában… idegen férfi szaga, egészen gyöngye konyaklehelettel: amit ön meg se érzett volna, de én éreztem, éreztem! „Ki járt nálad?” „Oh, a kis féltékeny!” „Érzem a leheletét.” „És mi köze hozzá?” Tudhattam volna, hogy csak ingerkedik; sőt talán tudtam is: de nem voltam én már a magamé! Nekem a szag parancsolt, és elindultam a szag után, mint a kutya követi a szimatot, át az ajtón, a kerten, az úton, az erdő felé; és amint beértem az erdőbe, iszonyú ösztönök riadoztak bennem, a véreb ösztönei, aki a vadat kergeti. A lombok eltakarták a napot, s ez olyan volt, mintha valami ősállapotba hulltam volna vissza, valami rettenetes ősállapotba! A szag vonzott, égett előttem, vakon mentem, nem is tudtam, mit csinálok. Semmi sem létezett számomra, csak ez a szag! Nem voltam féltékeny, nem is gondoltam a feleségemre, csak a szagra gondoltam s vadászatomra. Mert vadásztam! S ezer más szag között az a szag világított, mint az eb előtt futó rőtvad szőre. Végre elértem az embert. Egyik vadászom volt, akit magam rendeltem reggel a feleségemhez, mert hallottam, hogy szelídített mókusai vannak, s tudtam, hogy az asszonynak örömet szerezne… Minderről tökéletesen elfeledkeztem, s a szimat sem emlékeztetett a lényegre, kit alig ismertem: mert hiszen én nemigen vettem részt hajtásban, s csak fényűzésből tartottam a parkot… Mégis rögtön tudhattam volna, ki az, s miben áll a dolog, de már nem gondoltam akkor másra, csak a szagra, a rettenetes, lázító szimatra, melyet idáig követtem, s mely minden idegemet korbácsolta… A legény ijedt haptákba vágta magát, s attól fogva nem emlékszem semmire. Egy kés markolatát éreztem kezemben, talán az ő saját vadászkését, s csak akkor tértem magamhoz, mikor már az élettelen testet haraptam, téptem, martam, szaggattam, mint a kutya a vérszagú zsákmányt, vagy a barlang vadja az idegen hímet. (Forrás: Galaktika 35., Kozmosz Könyvek, Budapest, 1979., 100–102. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
