|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Az
őz bement a sátorfa alá, ahol az ember lakott.
– A fű nagyon jó ízű – mondta, amikor megállt előtte. – Örvendek, igazán – felelte az ember és mosolygott, mivel igazán örvendett annak, hogy az őz jóízűnek találta a füvet, és így a Világ Törvényével meg volt elégedve. Tiszta kék szemei voltak az embernek, és ha mosolygott, mintha az égbolt egy darabja csillogott volna a szemében. – A víz is jó, ami a patakban folyik – folytatta az őz. – Tehát rendben van minden? – Rendben van. Halk szellő borzolta a sátorfa árnyékét, és valahol odébb az Éden fái közt füttyeit próbálgatta a rigó. Az ember fölnézett a fára, ahol a lombok zöldjében kis fényes napfoltocskák remegtek, és meglátta az egyik faágon a macskát. – Te mit szólasz? – kérdezte. – Kaptam egy cseresznyét a rigótól – felelte a macska –, jóízű volt. És most heverek itt, és ez is nagyon jó. – A rigó nekem is adott cseresznyét, nem csak neked – szólalt meg vékony, durcás hangon az egér, aki ekkor bújt elő éppen a fa gyökerei mögül –, ne gondold, hogy csak neked jó. Másnak is jó. – De én almát is ettem – szólt a macska kissé ingerülten a fáról. – A cseresznye jobb – jelentette ki makacsul az egér, de a szemében megcsillant az irigység. – Ettél már almát? – Nem. De tudom, hogy a cseresznye jobb. – Buta vagy. Nem jutsz almához, tehát azt mondod, hogy a cseresznye jobb. Buta vagy. Az alma sokkal jobb. Sokkal. – Nem igaz! – Ne veszekedjetek már megint! – szólt rájuk az ember, és hangjában az idősebb testvér szigorúsága volt. Aztán odagurított egy szép nagy, sárga húsú almát az egérnek: – Edd meg! A fák között léptek hallatszottak. Könnyű, de mégis öntudatos léptek. Az asszony jött. Vele volt a kutya. Nézd – mondotta az asszony, amikor megállt az ember előtt, és a fejére mutatott –, nézd. – Kék, fehér és piros virágokból font koszorú díszítette a fejét. Az ember ránézett és nevetett. – Szép vagyok, ugye? – kérdezte az asszony, és megigazította hosszú, aranyszőke haját a koszorú alatt. Az ember még mindig nevetett. – Minek az ott? – Királynője vagyok a földnek – felelte az asszony, és büszkén kiegyenesedett –, a kutya pedig a szolgám. Az ember csodálkozott ezen. – S neki mi a dolga? – Hogy imádjon engem. Az ember megcsóválta a fejét, és nem szólt semmit. Valami nem volt rendben köztük. Az asszony is érezte ezt, és gyors kézzel tépni kezdte a sátorfa leveleit. Koszorút font belőlük, s amikor elkészült ezzel, föltette az ember fejére. – Úgy – mondotta, és a hangja büszke volt és hízelgő egyszerre –, ez jár neked, mert te vagy a király! Az ember elvörösödött, és zavartan nevetett. Érezte fején a koszorú szorítását, és furcsa volt, egyszerre mintha megmerevedett volna a nyaka tőle. Másképpen kellett tartsa a fejét, valahogy másképpen, mint eddig. Furcsa volt. – Ugyan, micsoda játék ez…! De azért másképpen tartotta a fejét a koszorú alatt, gőgösebben. És a szeme is szomorúbban nézett, nem olyan mosolygósan, mint azelőtt. Az őz legelt, a macska behunyt szemmel lustálkodott a fán, az egér megette az almát, és visszatért a fa gyökerei alá. A kutya lehevert aludni, az ember pedig tartotta fején a koszorút, amit az asszonytól kapott. Később megszólalt az asszony. – Itt unalmas – mondta és ásított. – Mit mondasz? – csodálkozott az ember. – Menjünk valahova. – Hova? – Nem tudom. És újra ásított. Aztán lassú, puha léptekkel megindult a fák közt. – Hova mégy? – Gyere! Elindultak. Az asszony ment elöl, az ember mögötte. Fejület furcsán tartották, nyakuk merev volt, hogy le ne essen homlokukról a koszorú. Az állatok nézték őket és csodálkoztak. – Hová mentek? – Előre – felelte az asszony, és megigazította fején a koszorút. Az állatok nem értették ezt a szót. – Az a parancs, hogy itt maradjunk – szólt szigorúan az őz. – Ó – nevetett az asszony, és nevetése furcsán, bugyborékolva szaladt szét Éden fái közt –, nem megyünk el, csak éppen megyünk! És mentek. Merev nyakkal, fölszegett fejjel, hogy a koszorú le ne essék. Az állatok elmaradtak. Aztán az almafák is elmaradtak. Aztán a cseresznyefák is elmaradtak. Az egyiken ott ült a rigó, és már nem fütyült. Csak ült, elgondolkozva, és nézte őket. – Hova mentek? – Ó – felelte az asszony és nevetett –, csak éppen megyünk. Aztán már csak a kutya maradt velük. Réteken mentek át. Az asszony letépdeste a virágok fejét, és halkan dudorászott. Nem nézett le a virágokra, mert nem merte lehajtani a fejét a koszorú miatt. Így hát nem is láthatta őket, csak éppen letépdeste a fejüket, ahogy járás közben megérintették a kezeit. A réteken túl egy patak volt. Sebes sodrú, mély patak. S túl a patakon sziklák. – Nincs tovább – mondta az ember és megállt. A patak vize zöld volt, és harsogva rohant tova a medrében. Az asszony átnézett fölötte, és meglátott túl a sziklák között egy fát. Különös fa volt, alacsony és görbe törzsű. Soha még nem látott olyan fát. Furcsa, piros gyümölcsök voltak rajta. – Oda akarok menni – mondta, és kinyújtotta a kezét a fa felé. – Nem lehet – ijedezett a kutya a zúgó víz partján. – Nem szabad – mondta az ember –, gyere, forduljunk vissza! – Át akarok menni. – Nem szabad. Nem lehet – rázta a fejét a kutya. – Akarok – ismételte makacsul az asszony –, akarok! És nem mozdult. Az ember megvakarta a fejét, és keze hozzáért a koszorúhoz. Ettől újra kiegyenesedett, mert eszébe jutott, hogy király. Az asszony meglátta a patak partján a nyírfát. – Ott van egy fa – mondotta –, talán azzal. Az ember megnézte a fát. – Hajlítsuk keresztül a patakon? Úgy gondolod? A kutya megborzadt. – Fájni fog a fának! – Át akarok menni – dacoskodott az asszony –, és ha igazán ura vagy a földnek, ahogy a törvény rendelte, akkor parancsold meg a dának, hogy hajoljon át a patakon hogy én keresztülmehessek rajta! Az ember megszegte a nyakát, és odament a fához. Hajlítani kezdte. A fa megremegett. Az ember arca kivörösödött az erőlködéstől, és fejéről leesett a koszorú. A fa nagyot reccsent, és átdőlt a patak fölött. Kettéhasadt törzse fehéren jajgatott. – Jaj – rémült meg a kutya –, valami vaja történt a fának. Aggódva nézte az ember is a fát. Érezte homályosan, hogy valami nincsen rendben. Hogy történt valami rossz. Valami, amit nem lehet jóvátenni. Döbbenve törülgette homlokáról a verítéket. – Valami történt a fával – mondotta ő is, és a hangja ijedt volt. Az asszony nem törődött velük. Felszökött a fa élettelen testére, és keresztülhaladt a patak fölött. – Milyen egyszerű! – mondta, amikor átért a másik partra és nevetett. Aztán felment a különös fához, hogy megnézze közelről. Az ember zavartan állt még mindig a ledőlt fa mellett, és nem merte rátenni a lábát. A kutya didergett mellette. – Menjünk vissza… jó…? A törés helyén valami különös illatú nedv szivárgott a fából. Tudták, hogy vér, a fa vére az. Azután kiáltozni kezdett az asszony, túlról. – Gyertek gyorsan! Gyertek! Soha még ilyen furcsa fát…! Ott állt az idegen fa alatt. – A kutya nem akar jönni! – kiáltott vissza az ember tétován. – Akkor hagyd ott! Ki a király, te vagy a kutya? Az ember elvörösödött, mint mindig, ha emlékeztették valamire, amiről megfeledkezett. Fejét fölszegte, mintha újra rajta érezné a koszorút, és elszántan rálépett a fára. – Jaj! – nyöszörgött a kutya, és összezsugorodott egészen kicsire. Nem olyan könnyedén, mint az asszony, de azért az ember is átment valahogy. Aztán fölment ahhoz a fához ő is. Az asszony egy gyümölcsöt tartott a kezében, amelyik kicsi volt és piros, s amelyiknek húsában fehéren csillogott már a harapás nyoma. Különös volt az asszony arca, hogy ott állt, kezében a gyümölccsel. – Harapj bele te is! Furcsa… Hangja rekedt volt, és fojtott izgalom feszült benne. Valahol túl, Éden fái közt megindult a szél. Hallatszott a suhogása messze. – Harapj bele, gyorsan… Fönt a sziklák közt is zúgni kezdett a szél. De másképpen szólt, mint odaát. Furcsán. – Félsz…? Ingerült és gúnyos volt a hang. Az ember dacosan kapta föl tőle a fejét, mintha ott érezte volna rajta a koszorút megint. Keze kinyúlt a gyümölcsért, és beleharapott. Különös íze volt. Édes és mégsem édes. Keserű és mégsem keserű. A szél onnan túlról elérte a patakot. A víz felharsogott az érintéstől. Odább az Éden fái mintha nyögtek volna. – Félsz…? – kérdezte az asszony, és nevetett. De az ő szemében is félelem didergett. – Mitől? – kapta föl az ember a fejét, de a szíve vert, hangosan. Valami volt a szél hangjában. Valami volt. A kutya szűkölni kezdett a ledőlt nyírfa mellett. Mi ez…? – kérdezte az asszony és hangja vacogott. De semmi nem volt, sehol. Csak a szél suhogott Éden fáim közt, túl a patakon, S hátul az ismeretlen sziklák között újra a szél. Egy másik szél. Idegen, búgó-mély hangú szél. – Hallottad? Az asszony felütött fejjel figyelt. Orrcimpái remegtek. Egy szélroham letépte fejéről a koszorút, s a virágokat szétszórta a sziklák közé. – Micsodát…? – Nem tudom… valaki kiáltott… Hallották mind a ketten és reszkettek. Valaki kiáltott a szélben, Éden fái közt, nevüket kiáltotta. – Mit tettünk – nyöszörögte az ember –, mit tettünk a fával…! – Te tetted… – az asszony hangja menekült már. A kutya még mindig ott ült a ledőlt nyírfa mellett, szőre felborzolódott a rémülettől, és panaszos hangon vonyított. És ekkor egy forgószél hirtelen belekapott a patak vizébe, s magasra verte a hullámokat. A ledőlt fa nagyot roppant, s loccsanva elmerült a vízben. Egy szempillantásig még úgy maradt keresztben, s fehér törzse fölött hömpölygött a víz. Aztán lassan megmozdult, hosszára fordult, s a holtak lomhaságával úszni kezdett a víz hátán lefelé. Tágra nyitott szemmel nézték a fát, ahogy lassan elúszott a patakon, s szívület jeges rémület dermesztette. Aztán már csak a patak volt ott, harsogó, mélységes zöld vizével, sötéten, fenyegetően és átgázolhatatlanul, köztük és Éden között. – Jaj – nyöszörgött az ember –, jaj… Az asszony rémülten nézett rá. – Nem tudunk visszamenni…? Egy másik fával? – Itt nincsenek fák – vacogta az ember –, csak ez… s ez nem arra való… Nem voltak fák sehol, csak az az egy. És sziklák, sziklák. S a sziklák közt szél, az a furcsa, búgó-mély hangú idegen szél. S túl a másik, Éden fái közt, ahova nem lehetett visszamenni. – Hallottad…? Hallották mind a ketten. Valaki kiáltott odaát a szélben. Nevüket szólította. – Fussunk – vacogta az asszony –, fussunk…! És futottak. Be az ismeretlen, vad sziklák közé. A kutya felvonyított túl a patakon. – Velem mi lesz…?! – Gyere át, ha tudsz! – kiáltott vissza az asszony. A kutya felüvöltött, és belevetette magát a vízbe. Fehéren csapott össze fölötte a patak. Aztán már nem néztek vissza többet. Meredek falú sziklák közt futottak, ismeretlen cél felé. És Éden fái elvesztek mögöttük, örökre. (Forrás: Wass Albert: Rézkígyó, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002., 9–15. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
