|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át, Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, se gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse Mint a tünődő, ki ily estelen A végtelen titkába elmerűl és testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen... (Forrás: Hét évszázad magyar versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972., II. kötet 725.old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
