|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Hajnalban kél föl az igaz magyar asszony,
hajnalban, mert sár volt tegnap, oszt az ember káromkodik, ha a csizma lekaparva nincs. A magyar nő teste sovány, arca fáradott, mozdulati lankadottak, tétovák. Ruházata hitvány, vékony, ócska rongy; a magyar nő soha nem költ magára, nem telik a magyar nőnek uj ruha, sem uj kötény, sem egy uj fejrevaló, még a gyerekeknek se, nem magának. Pedig tél van és meztellábbal vagyunk, jó volna egy kis csizma, vagy kis kabát, de a magyar nő kunyorálni nem tud a gazdagtól, tudja úgy sem ad, ha kér. Szól a gazdag: „nincs galambom, nem telik, háromszáz forint mostan egy kis cipő, Janikámnak, Évikémnek úgy vettem, hát muszáj megkimélni a régivel, nézd az uram maga rongyba, fótba jár, de hiába rosszba keressük a jót! Hanem ezt a bóbitácskát odadom, ha az első két szobát kisurolod”. S a magyar nő kisúrolja csöndesen, mert tűrő és engedelmes a magyar, és nem vágja a gazdagnak szemibe; hogy tíz forint ára munkát nem teszen, hét krajcáros, haszontalan cifraságokért. Meg van törve a magyar nő, tudja jól, gazdagoknak szivességet tenni jó, úgy segít a gazdag is a szegényen, egyszer talán... A magyar nő munkája sosem becses, haszontalan élete mitsem jelent; nem törődik senki véle, nem fáj senkinek; egyik napról másra húzza rongy magát, gyereket szül bába nélkül jó sokat, felneveli szájától vont falaton, hogy legyen a gazdagoknak olcsó mindenes; néki bennük sem öröme s haszna nincs, fáradsága, mérge elég s ahogy bírna: helybe áll, soha többet fűszálat sem hoz haza. A magyar nő a teremtés legjobban kiuzsorázott, nyomorult férge. Már pici kortól kezdve másra dolgozik, mindig másra, elesett öreg korig. Nevetésre soha oka s kedve nincs, hogyha nevetgél, üresen, hasa lóg; és csak egyszer facsarodott ajakán egy édes dal, úgy a tavasz idején; és az is csak vesztére: a házasság tömlöcének zárát igézte reá. A magyar nő nem tudja, mér született, hogy miért kell oly sokáig élnie; s akkor boldog, hogyha szépen megdöglött; akkor is csak mert nem hallja a szegény, hányan zúgnak és morognak; evvel is csak kárt tett és bosszúságot nékiek. És hogy beszél magyarul a magyar asszony, óh hogy beszél, minden szava csillagos, illatos és drága gyöngy minden szava; napkeletnek méze, íze benne van, öntudásnak titka, lángja benne ég, a faj örök géniusza itt ragyog. És milyen jó a magyar nő istenem, csak ád; csak ád, tűrve, adva, engedőn, lelke csodás bőségszaru ki nem fogy. Ó ama szent olajkorsó, mely a fajt ezredéve óvja, tartja, élteti, s aki az ős turáni vért átviszi Nyugat minden porrázúzó békején. Hódolattal említsétek szent nevét. Imádattal tekintsetek vissza rá: Gazdagságnak fertőjébe sülyedett vértagadó elfajzott rossz magyarok. 1920. január 1. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
