|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn a temetőn? Az óra már éjfélt ütött, A föld már néma lőn. Egy árva gyermek andalog, Szivét bú tölti el; Hisz az, ki őt szerette még, Többé már fel nem kel. Anyja sírjára űl, zokog Az árva kis fiú: „Anyám, oh kedves jó anyám! Szivem beh szomorú! Mióta eltemettek itt, Azóta bús fiad. Nincs a faluban senki most, Ki néki csókot ad; Nincs senki, a ki mondaná: Szeretlek gyermekem! Puszta a ház, hideg szobám, Nem fűtenek nekem. Melléd temetve én is itt Miért nem nyughatom? Szegény és elhagyott vagyok, Hideg a tél nagyon!” Az árva búsan zengi így Kinos panaszait; Felelve rá a téli szél Üvöltve felsivít. A gyermek fázik, könnyei Elállnak arczain; Borzadva néz körűl, de itt A holtak hantjain Mély nyúgalom uralkodik; A csend irtóztató, Csak szél sohajt a fákon át, Sziszegve hull a hó. Fölkelne, jaj! de nincs erő; Lankadva visszadűl A kedves dombra, – felsohajt, S mély álomba merűl. És ím az árva boldogúl, Jól érzi most magát: Elmúltak minden gondjai; Az álom hív barát. Szive még egyszer feldobog, Mosolygnak ajkai; Csöndes-nyugodva alszik ott – Meghaltak kínjai. (1833) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
