|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
Hogy ön fiad tiporjon el, S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet, Mely szűlte és nevelte őt? Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar, Mérged csavarja őt alá, Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget, Holott ragyognak Ősei, S őrülten a vitézi tűz helyett dühös Pártok vezessék fegyverét; Hogy más kegyéből várja a magasztalást, S nem szíve, karja adja meg. Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!) Így elfajulna a Magyar, A vad Tatár még kétszerezve táborát Ismét rohanjon ellene, S minden veszély, melyet kiálltak Ősei, Szálljon fejére, s döntse meg; Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét És rút alázat nyomja le. Ó! ezt kivánom én, ha tán utóbb imígy Megrontna pártos érzeted, Hogy férjfi korban; nem gyalázatok között, S lassan fogyasztó módokon; Hanem iszonyú fölséggel a villám szerínt Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar! Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi Látván Hazája térein A sok Magyart, kit átkosan teríte le Külső segéddel a Magyar. Így szólt: utánna jajdúlt a vidék szele, S rá zúga egy bús fergeteg; Irtóztatón morgott szavára a hegy is, És hármasan dörögte vissza: "vessz Magyar!" (Pest, 1820) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
