|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Oh, költészet, fogadj be templomodba,
Fogadj be engem papjaid közé; Hisz istenséged senki úgy nem vallá, senki, miként én, úgy nem érezé. Gyermekkoromban, öntudatlanul bár, Igéidet rebegték ajkaim, Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd Az élet sötét kétes utain. Az ifjúság és szerelem korában Rózsákkal hintett pályatér helyett Én a tövises ösvényt választám, mely Közelebb vitte hozzád lelkemet. S midőn a percnyi üdvösség tűntével A fájdalomnak órája ütött, S kétségbeesésem, mint tenger árja Összecsapott immár fejem fölött, S mint forgó örvény, vitt, sodort magával, Körülem fonván csábos karjait, S hogy szabaduljak égő kínjaimtól, Idő előtti, kora sírba hítt: Oh ekkor – ekkor... az önfenntartásnak Sugallatából, mint rémült hajós, Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy Megmenthesse a süllyedő hajót: Úgy téptem én ki – s jaj, hogy ezt cselekvém! – Keblemből minden drága érzeményt; Föláldozám az élet gazdagságát Egy értéktelen, koldus életért. Csak egy maradt, egy szent kép birtokomban; Feldúlt egyházam oltárképe volt; Tekintetem föl, a magasba hívá, Míg térdem le, a porba roskadott. A vakmerő kéz, mely letépni nyílt fel, Imádkozásra fonta ujjait; Nehéz sohaj szállt fohászkodva hozzá Az ajakról, mely káromlásra nyílt. Te képed volt ez, oh költészet! képed, Az egyetlen kincs, mely enyim maradt, Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra, Vetvén reám egy fényes sugarat. Oh, ne vond vissza e sugárt lelkemtől – Mint égető nap, áradjon reám Habár fényedben, oh én istenségem, Foszló harmatcsepp leszek én csupán! (Forrás: Magyar költőnők antológiája, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1997., 88–89. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
