Vissza a főoldalra
 
ONLINE KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI MAGAZIN
(világhálón: 2001. március 1-jétől, nyomtatásban: 2002. tavasza óta)
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
KLASSZIKUS IRODALMI VÁLOGATÁS
(szerkeszti: Radva Márta)
 
Bólya Péter
(1944–1993)
A síp
    Tisztelt Főorvos Úr!
    Kérem: segítsen rajtam. Igaz, nem ismerjük egymást, én is csak azt tudom Örről, hogy elmegyógyász, hiszen a telefonkönyvben találtam rá a nevére, az A betű alatt. Mégis – szeretném, ha eljönne hozzám. Lehetséges, hogy a betegségem, amiről most írni fogok, nem is Önre tartozik; ha így van, nagyon kérem, értesítse a megfelelő szakorvost, és tolmácsolja neki a kérésemet. Mindjárt megérti, mit tartalmaz ez a kérés; megpróbálom leírni.
    Szobrász vagyok. Nyolc évvel ezelőtt végeztem a főiskolán, azóta itt élek Pestújhelyen. A szüleim támogatásából vettem meg ezt a telket: akkoriban még csak egy kéthelyiséges házikó volt itt, a műtermet és a másik két szobát már én építettem hozzá. Egyedül élek – még nem szántam rá magam, hogy megnősüljek (úgy hiszem, a történtek után ez már nem is lehetséges). Sokata dolgozom, elég sűrűn kapok megrendeléseket, sőt néhány magánvevőm is akad, akik általában a legkeservesebb órákban állítanak be hozzám. Szerencsére. Gondolja csak el, milyen érzés lehet: otthon dolgozom, nincs egy fillérem sem, azon töröm a fejem, kitől kérhetnék kölcsön – egyszer csak ecsenget valaki a kapunál, megyek kifelé, ki lehet?, nahát, a dagadt Perjés doktor, aki már ki tudja hányadik kisplasztikámat veszi meg a napi legmagasabb áron (mármint ami éppen eszembe jut). Kezet fogunk. Perjés bejön, körbeszagol a műteremben, érdeklődik, mosolyog, mintha értene a szobrokhoz, aztán kiválaszt valamit, fizet és eltűnik. Gondolom, bizonyos benne, hogy valamikor még hatalmas pénzt kap a szobraimért – vagy ha ő nem, majd az unokái. Így olvasta valamikor a híres festők életregényében.
    Elkalandoztam; ne haragudjon, de annyira hiányzik a beszéd, hogy jólesik írnom – pedig néhány hete még agyagot izzadtam, ha tollat kellett fognom.
    Tehát... A múlt hét elején kaptam egy levelet, benne az állami megbízás: csináljak egy szobrot a t.-i iskola udvarára, lehetőleg zenei beütéssel, mert zeneiskoláról van szó. Rögtön felhívtam a Munkaelosztó titkárságát, ahol azt válaszolták, hogy ezt a munkát tulajdonképpen az én Nárai barátom kapta, de aztán képtelen volt egy épkézláb vázlatot bemutatni, pedig már a talapzat is megvan, sőt azt el is fogadták. Így aztán adva van egy építész, aki csinált egy talapzatot a Nárai ormótlan figuráihoz – és most kell egy szobrász, aki megfelelő szobrot csinál a kész alapra, mert a Nárai összeveszett a lektorátussal.
    Szóval jött a levél, benne a megbízás, mellékelve egy fénykép a talapzat modelljéről. (Iszonyúan néz ki: olyan, mint egy felfordított vödör.)
    Na jó. Leültem, rajzolni kezdtem. Először egy fiúcska sikeredett, aki ül és furulyázik. Aztán felállt, aztán jobbra fordult, aztán balra nézett; lefelé tartotta a hangszerét, aztán felfelé fordította – hiába. Fújta, fújta, de csak azért, mert nem volt más dolga. Unalmasra sikerültek a rajzok: a vonalak szétfolytak a kezem alatt.
    Telerajzoltam vagy harminc rajzlapot, de egyre rosszabb lett az egész. Azt tudtam, hogy másra úgysem leszek képes, mint egy fiúra, aki valamilyen hagszeren játszik – de képtelen voltam kitalálni a megfelelő hangszert. Egyszer hárfázott a kölyök, egyszer trombitált tele pofával; adtam a kezébe egy lantot is, de akkor meg úgy nézett ki, mint egy múzsa – szóval nem mentem semmire.
    Itt tartottam, amikor csöngettek. Kimegyek, ajtót nyitok: nocsak, megjöttek a gipszfejűek.
    Megmagyarázom. Van nekem néhány emberem (ismerősöm), akik unalmukban, vagy talán mert nincs máshova menniük, időről időre megjelennek nálam. Hoznak magukkal nőket (ha nők a gipszfejűek, akkor férfiakata), hoznak innivalótm ennivalót, hozzák a saját gondtalan hülyeségüket, és nagyon örülnek nekem, amikor beengedem őket. Aztán itt maradnak egész éjszaka, még jobban berúgnak, mint voltak, ordítoznak, énekelnek, telehányják az udvart, tüzet raknak a műteremben, satöbbi. Ezek a gipszfejűek. Így neveztem el őket valamenyik hajnalban, amikor már aludni szerettem volna, de nem hagytak.
    Megjöttek, bejöttek (mert bengedtem őket, én állat, nem lett volna szabad, majd megírom, hogy miért), meglengették az üvegeket, és elfoglalták a házat. Voltak vagy tízen, nők, férfiak vegyesen. Talán ha kettőt ismertem közülük, de azoknak sem tudtam a rendes nevét; a többieket pedig ők hozták. Hozták, valahonnan.
    Hamarosan bekapcsolták a magnót, pápá-csubá, már szólt is a zene, táncolni kezdtek a gipszfejűek. Igyál, nyomta a kezembe a poharat az egyik Jóska (Feri?). Ittam, persze hogy ittam, hát mi a túrót csináljak, ha már beengedtem őket? De olyan helyesek voltak, ahogy megörültek nekem a kapun kívül.
    Folyt a műsor, egész éjszaka. Éjfél körül lehetett, amikor elaludtam – de ez nyilván semmiféle fennakadást nem okozott: folyt, folydogált tovább az ordítozás, csörgés, ivászat, megy ez nekem nélkülem is, csak rajta, gipszfejűek...
Másnap hajnalban ébredtem fel, a műtermi díványon. (Rajzlapokkal takartak le.) Feltápászkodtam, mint egy sebesült, és kivánszorogtam a mosdóba – még jó, hogy ott is aludj egy gipszfejű. A szobában még három másik, szőnyegekkel betakarva.
    Az udvari csapnál megmosakodtam, aztán visszaballagtam a műterembe. Leültem a dícványra, felvettem a földről az egyik rajzlapot. Rossz. A fiú ül és hárfázik. Nem jó. Nagyon rossz. Majd most.
    Rajzolni kezdtem, félálomban.
    Rajzoltam a fiú kezébe egy pánsípot. Vagyis... dehogy volt az pánsíp, fenét volt az. Itt a baj. A valódi pánsíp valahogy úgy néz ki, mint az orgona: egymás melletti, egyre rövidebb sípocskák, és az ürge, aki játszik rajta, felülről fúj bele a sípocskákba – abba, amelyikbe éppen akar. Ókori találmány, talán már maga (ÖnÖ is látott ilyet valamelyik képtárban. (Persze, én már nálunk is találkoztam ezzel a hangszerrel, már nem emlékszem, hogy hol, de egy koszos kölyök játszott rajta, és egészen biztos, hogy nem volt patája, mint annak a ronda Pánnak.)
    Az én sípom, tisztelt főorvos úr, nem ilyen volt. Nálam is egymás mellett voltak a sípocskák, de nem a szélén volt a leghosszabb, és nem a másik szélén a legrövidebb, hanem összevissza. Csak így tudom megfogalmazni: összevissza. Itt egy hosszú, most két közepes, aztán két rövid következik, modt megint néhány hosszú, és így tovább. És higgye el, kérem – jó volt. Nagyon jó lett a síp. A kölyök boldogan fújta, a sípocskák táncoltak, ugrándoztak a markában – úgy látszott, mintha élő hangjegyeket lehelne a kezei közé, sőt még a kezein túlra is, jóval túlra.
    Ebbőé lesz valami, gondoltam. Visszamentem a szobába, hogy most már kirugdaljam a gipszfejűeket: el akartam kezdeni a szobrot. (Kicsiben természetesen, plasztilinból.) Igenám, de a gipszfejűek megint inni akartak. Így, úgy, ne csináld ezt velünk, ráérsz holnap is, nem?...
    Megitták a maradékot, sőt hoztak utánpótlást is – a jó ég tudja, hogy honnan maradt még rá pénzük – én meg egyre roggyantabban üldögéltem a sarokban. A fiú járt az eszemben. A fiú és az a nagyszerű síp, amelyik majdnem megszólal a rajzon... és én csak ülök, nézem a gipszfejűeket, néha elröhögöm magam, mert hát mégiscsak én vagyok a házigazda, pedig tulajdonképpen semmi kedvem itt maradni – pontosabban ahhoz nincs kedvem, hogy a gipszfejűek itt maradjanak nálam.
    Most figyeljen, főorvos úr! Volt ott egy nő is, az egyetlen aznap. Egyedül táncolt a szoba közepén. Egyszer csak abbahagyta, és odabillegett hozzám: – Mi van, nem érzed jól magad?...
    Ott kezdődött az egész... Ami miatt most levelet kell írnom Önnek. Azt akartam felelni a nőnek, hogy „Dehogyis, nagyon jól érzem magam...” Helyette: – D... d... dd... – Nem jutottam tovább a kezdőbetűnél. Éreztem, hogy az arcom rángatózik, az állkapcsom oldalt és előre-hátra ját, mintha valami kemény falatot rágnék – de semmi. Nem ment.
    A gipszfejűek elhallgattak, körém álltak. Megmarkoltam a fotel karfáját, és tovább próbálkoztam a beszéddel – most már nem a nő miatt, hanem magam miatt. De nem sikerült. Képtelen voltam egyetlen hangot kiadni, kivéve a „d” betűt, amivel a mondat kezdődött volna.
    Felnéztem. A gipszfejűek kíváncsian álltak körülöttem.
    – Mi bajod? – kérdezte az egyik férfi (Béla?).
    Még egyszer válaszolni akartam, valami ilyesmit, hogy „Semmi, jól vagyok, nagyon jól vagyok” – de aztán néhány nevetséges szájmozdulat után felhagytam a kísérletezéssel.
    A gipszfejűek lassan újra elkezdték a hülyéskedést, és én rémülten törtem a fejem a saját némaságom okán. Most mi lesz? Még soha nem történt ilyesmi velem; még csak nem is dadogtam soha. A gipszfejűek pedig nagyokat röhögnek, isznak, rázzák a feneküket, és odaát, a műteremben már halkan játszik a sípos fiúcska.
    Rácsaptam az asztalra. A gipszfejűek ijedten felém fordultak. Mutogatni kezdtem, „Kifelé, mindenki!” A kézhátammal a kapu felé legyintgettem, sőt még a fejemet is arrafelé billegettem, hogy a kirúgást megfelelően jelezzem vele. „Menjetek a francba, hagyjatok békén. Dolgozni akarok, egyedül akarok maradni, egyébként is kötelességetek legalább megijedni, ha megnémul a házigazda.”
    A gipszfejűek végre megsértődtek, és szedelőzködni kezdtek. A táncoló nő is felvette a kabátját, aztán odaszólt hozzám: – De azért már jobban vagy, ugye?
    Úgy gondoltam, hogy érdemes neki válaszolni: tényleg rendes tőle, hogy tompítani akarja a kirúgás élét. De: – Iii... i... i... – ennyi volt, ami kijött a számon. „Igen, jól vagyok, ne haragudjatok, most szeretnék egyedül lenni, majd legközelebb...” – ezt akartam mondani, de nem sikerült.
    Egy ideig nyögtem az „i” betűket, aztán kifelé indultam: előrementem a kapuhoz. A gipszfejűek udvariasan köszöntek, amint sorban kiléptek az utcára. Hallgattam: tudtam, hogy nem vagyok képes megszólalni – és a kapu nagyot csattant az utolsó gipszfejű után.
    Visszarohantam a műterembe, becsuktam az ajtót, és kiabálni kezdtem. Mindenféle hülyeséget, összevissza. Bizonyítani akartam – sikerült. A hangom a régi volt. Erős, tiszta, szinte remegtek a műterem ablakai. „Elmentek, itt hagytak, szép időnk van, hányra, fél nyolc múlt tizenegy perccel, kuss, nyaljátok iki a fenekemet, hol a rajzom, elmentek, itt hagytak...” – ilyesféléket kiabáltak egy fél órán át, amíg megnyugodtam.
    „Nem vagyok néma, nem vagyok néma – mondogattam magamnak, miután felhagytam az ordítozással. – Úgy látszik, csak a gipszfejűekkel szemben némultam meg. Na és? Nem baj. Kik voltak? Mit tudom én. Itt egy félismerős, ott satöbbi. Többet nem jöhetnek be. Igaz, néha hiányozni fognak, főképp akkor, ha félek egyedül, mint egy kisgyerek – de hát miért engedjem be őket, ha úgysem tudok velük beszélni?”
    Mindegy, gondoltam. Végre egyedül maradtam, ez a lényeg.
    Nekifogtam a mintázásnak, és délután kettőre kész is lettem a fiúval. Ült, a lábszárait keresztbe tette a keze a levegőt fogta. Következhet a síp, kicsiny vaspálcikákból, dróttal összefogva, Ez lesz a hangszer csontváza, erre kerül majd a plasztilin – aztán, ha kész...
    Csengettek. Megjött Éva.
    Talán fél éve, hogy megismerkedtünk. Egy vendéglőben kerültünk egymás mellé, kicsiny és nagyon részeg társaság közepén. Amikor Éva megtudta, hogy szobrász vagyok, bejelentette, hogy meg akarja nézni a műtermemet – aztán ott ragadt nálam, két teljes napig. Úgy berendezkedett, mintha soha nem akarna elmenni, így aztán fájó szívvel, de ki kellett rúgnom. Bőgött egy sort, és elment, de azóta is visszajár, hetente egyszer-kétszer-háromszor. Ahogy a kedve tartja. Hoz egy csomó ennivalót, főz, mos, takarít, később szelíden kikényszeríi, hogy lefeküdjek vele, aztán elköszön és megy. Anélkül, hogy megmondaná, mikor jön legközelebb. Már lassan kezdem megszokni. Csendes, kedves, és a fene tudja, mit akar.
    Szóval megjött Éva. Megcsókolta ar arcomat, aztán nyomás a konyhába. – Te csak menj dolgozni – mondta nekem, amikor bementem hozzá, és kilökött a saját konyhámból, mintahogy a filmekben csinálják a jó feleségek.
    Visszamentem a fiúcskához, és fél óra alatt befejeztem a sípot. Oda is adtam a fiú kezébe. A legszélső sípocska ért a szájához. Már fújta is, gyönyörűen. Jó lett. Élt a fiúcska, hullámzott a síp, szólt a zene a műteremben. Leültem a díványra, és néztem. Jó lett. Holnap még javítgatok rajta, aztán mehet a lektorátushoz. Lehet, hogy nem fogadják el – de én akkor is meg fogom csinálni. Magamnak. Életnagyságban, bronzba öntve. A síp miatt.
    Megint megszólalt a csengő, megint jött valaki. Mit gondol, ki volt? Akiről az előbb műr írtam: Perjés doktor. – Áááá, jó napot, jöjjön csak beljebb...
    Perjés beszédült a műterembe, és elkezdte a szaglászást – én pedig apró lépésekkel kísértem, és mindenféle marhaságot magyaráztam neki. – Ez itt egy nagyon érdekes kísérlet, kicsit szürrealisztikus beütéssel... Az ott egy újabb munkám, már meg akarják venni... Az? Az még nincs kész... – satöbbi.
    Perjés áhítataosan hallgat. Vajon melyiket fogja megvenni? Gyorsan ki kell találnom egy árat.
    Hirtelen meglátta a fiúcskát.
    – Ez mikor lesz kész? – kérdezte.
    – Nem eladó – mondtam. – Állami munka. Ez még csak egy kis vázlat, plasztilinból.
    – Öntse le nekem, ugyanekkora nagyságban. Jó?...
    Perjés megrendelte a szobrot (mintha felvágottat venne). Válaszolni akartam: „Rendben van, megcsinálom” – aztán: – R... r... rr...
    Perjés bámul.
    – Mi baja?
    Tovább próbálkoztam, pedig a nyakam már megmerevedett az erőlködéstől.
    – Rr... rr... r...
    Kirohantam a konyhába.
    – Mondd meg neki, hogy menjen innen!... – kiáltottam Évára. – Hallod? Menjen innen, de gyorsan... Na, siess már, mire vársz?...
    Éva ijedten bámul rám, aztán megtörli a kezét, és kimegy. Hallom, amint az udvaron összetalálkozik Perjéssel.
    – Azt mondja a férjem, hogy menjen innen – hallatszik Éva halk hangja.
    – Micsoda?.... – Perjés most nyilván szálfaegyenesre húzza ki magát.
    – Menjen innen, azt üzeni...
    Perjés léptei szaporán kopognak a betonúton, aztán megint csattan a kapu: valamivel nagyobbat, mint az utolsó gipszfejű után.
    Tehát Perjés is, gondoltam magamban. És nyilván a többi vevővel sem tudok beszélni ezután. Ez viszont már baj. Kisebb lesz a pénzem. Sokkal kisebb. Mutogatva nem lehet eladni semmit se. Maradnak a kiállítások és az állami megrendekések, ott legalább nem kell magyarázkodnom.
    Mindegy. Éhen halni nem fogok, az biztos.
    Éva visszajön. Rám néz, aztán a géztűzhely elé áll. Nem kérdez semmit. Talán azt hiszi, hogy miatta rúgtam ki Perjést.
    Visszamegyek a műterembe. Nézem a fiút. Zenél. – Te nyavalyés – mondom neki. – Nem te vagy az oka ennek az egész némaságnak? Azóta megyeget el a hangom, amióta téged megrajzoltalak. Pontosabban nem is téged, hanem a sípodat. Még pontosabban:a sípomat.
    Énekelni kezdtem. – Deres már a hatáááár, őszül a vén betyáááár... – Hát persze. Semmi baja a hangomnak. Szervusztok, Perjések.
    Éva jön be.
    – Eszel?
    Megyek enni. Éva már megterített a szobában. Leülök. Éva levest hoz, húst hoz, tudja fene, mit hoz. Nem figyelek oda. A fiúra gondolok. A karja mintha rövidebb lenne. A síp hosszabb kart kíván, a természetesnél hosszabbat. Mi lenne, ha megnyújtanám egy kicsit?
    Éva velem szemben ül, és néz. Nem eszik egy falatot sem. Élvezi, ahogy zabálok. Lassan eszem, mert tudom, hogy mi következik: Éva már pillantgat is az ágy felé, amint kifelé viszi a tányérokat.
    Átsurranok a műterembe, lábujjhegyen. A fiúcska él, zenél, láthatóan boldog – de a karja tényleg rövid. Nekifogok, gyúrogatom a plasztilint...
    Éva jön be a műterembe. Elmegy mellette, leül a díványra.
    – Nem jössz ide? – kérdezi.
    Odamegyek, leülök a dívány szélére. Éva átkarolja a nyakamat.
    Éva: – Mondd... szeretsz egy kicsit, vagy csak...
    Elmosolyodom (így szokás ilyenkor), de aztán: – Hh... hh... h...
    „Hát persze hogy szeretlek.” Ezt akartam mondani. Helyette jött az a nyomorult állkapocsrángás, néma erőfeszítés, már majdnem sírtam a méregtől meg a nyakizmaim görcsétől, és közben a sípot néztem, mintha onnan várnám a hangomat.
    Éva felül.
    – Már annyit sem tudsz nekem mondani, hogy szeretsz? Legalább hazudj valamit, légy szíves... – Már kiabál. – Csak arra kellek neked, hogy főzzek meg takarítsak? Mi?...
    Semmire sem kellesz, mondtam magamban. Ideszoktál, mint egy kóbor macska.
    – Hát mit gondolsz, ki vagyok én? – visítja Éva. – Ki vagyok én? Miii?...
    Csendben ültem a dívány szélén. Csak már menne el, gondoltam. Akkor újra kiabálhatnék, énekelhetnék. Csak már menne el.
    Éva felpattant.
    – Elmegyek, érted? – kiabálta.
    Még várt egy darabig, aztán összekapta magát, kirohant – és már csattant is a kapu, aznap már harmadszor. (És egyre erősebben.)
    Következett a bizonyító éneklés – a legnagyobb sikerrel. – Hát Éva is... – mormogtam. A nők is, akiknek mindig az tetszett bennem, hogy hazudok. Most aztán törhetem a fejem, hogyan kell élni nők nélkül. Ha ugyan ezt ki lehet találni egyáltalán.
    A fiú még mindig játszott: erősen, gyönyörűen szólt a sípja.
    – Te síp, te nyomorult – mondtam hangosan. – Te vagy az oka mindennek. Ha olyannak rajzoltalak volna, mint kellene, nem lenne semmi bajom. Itt lennének a jópofa gipszfejűek, Perjés marhadrágán venné meg a szobraimata, és Évát is beengedném, amikor holnap majd újra becsenget. Ta vagy az oka mindennek. Hogy nem maradt senki körülöttem, akivel beszélni tudnék...
    Lefeküdtem a díványra, és tervezgetni kezdtem a jövőmet. A vendéglőben, ahol ebédelni szoktam, majd mutogatok az étlapon (bár az is lehet, hogy ott nem megy el a hangom), Ha valamire szükségem lesz, önkiszolgáló boltba megyek: csak belerakom a kosaramba, ami kell, aztán fizetek és megyek. Egy szót sem kell szólnom. Az állami munkákat postán rendelik meg, az utalványokat a bankban váltom be, egyetlen hang nélkül, ez idáig is így volt; az öntők és a segédmunkások mutogatásból vagy leírás után is megértik, mit akarok tőlük; rengetek könyvem van; rádióm, lemezjátszóm is van; sokat fogok sétálni, esetleg uszodába járok...
    Higgye el, főorvos úr, már nagyjából belenyugodtam a helyzetembe. Semmi lényegesről nem maradok le, mondogattam magamban. Dolgozni fogok, sokat, jól, rengeteget, nagyszerűen – és időnként énekelni fogok egy félórácskát, hogy bebizonyítsam: megvan még a hangom.
    Majdnem egész éjjel fent voltam. Sétáltam a műterembenm és gondolkoztam. Nagyszerű szabályokat állítottam fel magamnak a jövő életemre vonatkozóan, vagyis: hogyan lehet egyedül élni? – Éjfél felé elhatároztam, hogy minél előbb beszerzek egy kutyát. A kutya élőlény, és bizonyos értelemben beszélni is lehet vele, tehát kutya kell, minél hamarabb. – Foxi vagy puli, azok a legértelmesebbek – mormogtam, mielőtt elaludtam volna.
    Kora reggel volt, amikor felcsengetett a lapkihordó: egy bajszos, jópofa ember, kerek arccal, mindig mosolygós szemekkel. (Még régebbenm megbeszéltük, hogy ő lesz az ébresztőórám.) Állt a kapu előtt, és hangosan köszönt, amikor kimentem. – Jó reggelt, művészkém, hat óra van... – s közben mosolyogva nyújtotta felém az újságot a rácsokon át.
    – J... jj... j... – aztán gyorsan biccentettem, hogy ne vegyen észre semmit.
    – Meleg lesz ma megint, igaz? – kacsintott rám a bajszos, és fénylő, nevető szemekkel várta a válaszomat.
Most kellene azt mondani, hogy: „Igen, ma is meleg lesz, talán még melegebb, mint tegnap volt, meleg a nyár, nagyon meleg...”
    Hallgattam. Úgysem tudok megszólalni. Hallgattam, és szomorúan figyeltem, hogyan sötétedik el a lapkihordó arca. Még várt egy darabig, hátha válaszolok neki valamit – aztán csendesen elköszönt, felült a biciklijére, és elhajtott.
    Visszarohantam a szobába. Egy ideig fel-alá járkáltam, énekeltem is egy sort, aztán előkaptam a telefonkönyvet. Eleinte nem tudtam, hogy milyen orvost keresek; már az ötödik címnél tartottam, mire rájöttem, hogy sebésszel vagy szemésszel nem megyek semmire. Aztán amikor az Ön nevéhez értem, és láttam, hogy Ön elmegyógyász – akkor határoztam el, hogy Ön lesz az én emberem. Helyesebben: én leszek az Ön embere.
    Hát így született ez a levél, amit modt olvas.
Ha eljön, ne úgy csöngessen, ahogy szokott, hanem valamiféle jelzéshez hasonlóan, például: tá-titi-tá, mint a gyerekkori riadó – mert akkor tudni fogom, hogy maga jött, nem pedig Éva vagy Perjés, vagy valaki más, akihez semmi közöm. (Egyébként biztos vagyok benne, hogy Önnel sem tudok majd beszélni, mert nem hiszek Önben, sőt egyáltalán nem reménykedem abban, hogy meggyógyít, hiszen már ott tartok, hogy akkor is elhallgatok – mostanában ugyanis társalogni szoktam magammal munka közben, hogy ne szokjam le teljesen a beszédről –, szóval már akkor is elmegy a hangom, ha hallom, hogy valaki elsétál a házam előtt? addig, amíg hallatszanak az illető lépései, csend van a műteremben.)
    Ha végképp nem sikerül elérni velem semmit, hagyjon itt úgy, ahogy talált. Ne féljen, nem kötöm fel magam: tudom, hogy a síp miatt van ez az egész. Ha olyanra csináltam volna, mint amilyen a többi síp, minden maradt volna a régiben – de én azt akartam, hogy az én sípom szebb legyen, mindenkié legyen, és egész nap szóljon a fiúcska kezében. Most is így akarom, még ha megnémultam miatta, akkor is; aztán majd a szobraim elmesélik, amit én már nem tudok.
    ....Azért a lapkihordót mégiscsak sajnálom: soha nem fogom magamnak megbocsátani, hogy nem tudok vele beszélgetni. Csak azt remélem, hogy hamar megszokja. Megszokja, hogy valamiért – ő nem tudja, hogy a síp miatt – néma maradok, mikor reggelente beköszön a házam kapuján.
 
(Forrás: Bólya Péter: A vihar szeme, 
            Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984., 78–93. old.)
Ez az írás 2003. december 26-án került a NapSziget gyűjteményébe.
 
Bólya Péter további írásai a Klasszikus Irodalmi Válogatás rovatban
 
visszatérés a
Klasszikus Irodalmi Válogatás
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
Szerkesztőségi forródrót és SMS-küldési lehetőség: 06-30/520-1428
 
Vissza a főoldalra
 
Aktuális írások
Első közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
 A NapSziget folyóirat
évente négyszer
nyomtatott formában
is megjelenik.
 
Rendelje meg Ön is!
1399 Budapest, Pf. 701/578.
 
céljainkat az NKÖM támogatja
 
 
a Művészeti Böngésző
 
Művészek és művészetek a világhálón