|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Kész
lehetetlenség ezt rímbe kötözve megírni!
Egy fia-rím se szaladt ki a tollam alól, amikor ennek nekiálltam. Erről pedig írni muszáj! Ha sírni, kiáltni veszettül, őrjöngve üvölteni szerte mindenki fülébe sehogy se lehet. Na jó! Mi is az, amiről most írni szeretnék? Egészen elölről kellene kezdjem. Szóval régóta írok már, keresve, kutatva a szépet, amit ha bárki elolvas, az, ki mint jómagam is a szépet hajszolja csupán konokul, azt mondja a végén, de szép, gyönyörű volt, de szépeket ír ez a költő! De kár, hogy csak fűzfapoéta. Mert ez a „fűzfapoéta” tud is írni! Tud a hétszentségit, azért is! Rázza kisujjából ki a verset, mi miatt sok már kikiáltott versfaragó hónapok óta vajúdott volna hiába. De hiába is ír szépeket össze ez a bánatos ember, mert kutya sem olvassa leírt sorait. Könyöröghet térden csúszva a porban, körbe kínálhatja szívét tálcára kirakva, rekedten üvölthet véresre marcangolva a torkát, vállvonogatva néznek rajta keresztül. Nincs kinek írjon, nincs! Senki, de senki! Tudjátok ti, mi ez? Tudjátok ezt a fenét! Ezt ki se tudja, nem érzi, csak az, akiben le nem írt gondolatok tömör árja forr, kavarog, pezseg, izzik Napból kitörni kívánó protuberenciaként. És ha megírta? Saját maga számára olvashatja csak őket tízszer, százszor, ezerszer, saját magát mérgezve halálra a toxinnal, vírussal, epével, amivel minden betűjét megfertőzte, bekente, minek pár olvasásnyi adagja felajz, de nagy tömegben mérge halálos. Őrület ez, rohadék, átok, szenny, lépfene, minden!... De mindez semmi csupán. Most jön a lényege. Halljátok hát csak a szómat! Mert mikor vesztemre elpanaszoltam, megnyugtattak tökéletesen. Hogy bele kell ebbe törődnöm. Hogy ez ennek a rendje, a módja. Mennyi nagy elme vajúdott hiába előttem! Az emberi értetlenség hétfejű sárkányát hívta ki párbajra, életre-halálra. S harcolt vele, mert hát a nagy elmék sorsa a harc, a hiábavaló csata, melynek vége kudarc. Igen, ez a vége majdnem minden esetben. Törvényszerű sors ez. Elhull a nagy elme, zárt szeme semmibe réved, szája körül keserű ránc árka húzódik, vézna kezéből a toll végleg kigurul... És akkor hull reá a dicsőség! Előrajzanak mind, akik eddig kikerülték, akik tenyerükkel fülöket betakarták, hogy ne kelljen hallani őt, akik hirtelen elfordították fejüket, hogy ne kelljen látniuk őt, akik átfutottak az utcán, hogy ne kelljen véle beszélniük is. Tehát előjönnek ezek mind és dicshimnuszt zengnek a hulla fölött. Hogy ő volt, ő a nagy elme, ő, ki utat mutatott, ő, aki új, sosehallott eszméket szült a világra, ő, akinek sikerült az örök széppel, az örök gyönyörűvel az emberiség sebeit bekötözni... Hát bele kell nekem ebbe törődnöm? Hátha reám is ilyesmi, íly nagyfene sors vár? És ha tehetségtelen fűzfapéta vagyok csak mindenki szemében? És az is leszek én mindörökkön örökké? Akkor is küzdjem becsülettel végig a harcot?... Hát ha hülyének néznek is engem, akkor se csinálom ezt végig utánuk! Nem, nem, ezerszer nem! Harcolni fogok! Utolsó csepp véremig állom a harcot! Az emberi értetlenség hétfejű sárkányával állok ki porondra életre-halálra s küzdök vele, mert hát a nagy elmék sorsa a harc! Küzdök izomszakadásig, hulljon a vérem! Bánom is én, ha kinyúlok a végén, zárt szemem semmibe réved, szájamon át keserű ránc árka húzódik, vézna kezemből a toll végleg kigurul, mert akkor hull reám a dicsőség! Előrajzanak mind, mind,... mind,... mind,... akik... Pfúj! Őrület ez! (Forrás: Ebeczky Lőrinc: De profundis, Uránusz Kiadó, Budapest, 1998., 35–38. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
