|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Itt
van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem. Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya. És valóban ősszel a föld csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg. Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpendítem, Altatódalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. – Kedvesem, te űlj le mellém, Űlj itt addig szótlanul, Míg dalom, mint tó fölött a Suttogó szél, elvonúl. Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergő természetet. (Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978., II. kötet, 529–530. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
