|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Álmodtam:
test nélkül lebegtem
mint az ég, mint a gondolat, és egy sivatag volt alattam, poros és sáros sivatag. A sivatag, a nagy, nehéz föld, aludt és talán álmodott; s egyszerre csak mozogni kezdett s azt mondta: – Én! – és hogy: – Vagyok! – Én! Vagyok! – kiáltott fel hozzám és feltérdelt a föld, a por, és kitépte magát a sírból és nőtt és nőtt és lett szobor. A por felbirkózta magát másfél vagy két méternyire: ahogy megindult, két méterrel a sír fölött volt a feje. Ment a szobor a sivatagban (figyeltem mozdulatlanul) s néha hátranézett a helyre, oda, ahonnan szabadult, irtózva nézett az üregre, s az összezárult nyomtalan, és ment a szobor, mint akin az álomkór részegsége van. Ment a szobor, ment, támolyogva, a szeme folyton rám tapadt; és nem fogyott soha körötte a föld, az örök sivatag. Valahová el akart jutni, s már fél és folyton szólított: – Vagyok? – kérdezte gyanakodva, – mondd, Isten, csakugyan vagyok? Ment a szobor reggeltől estig s a sírját látta mindenütt; s este még egyszer fölnézett rám, aztán fáradtan lefeküdt. – Mi volt ez? – sóhajtotta végül; s a por megnyílt a por alatt. És végignyújtózott fölötte s már nem mozdult a sivatag. (Forrás: Szabó Lőrinc összes versei,, Osiris Kiadó, 2000., I. kötet, 324–236. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
