|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Lizandrosz
nagyon szerette a fényt,
szerette a csókos holdsugaras álmot. valami ködös, rút sötétet, valami nyirkos borzalmasat látott, amikor a persza had máglyákat rakott s „Xerxesz, üdv néked” – üvöltést hozott a szél és dögszagot. Lizandrosz izma nem volt acélos. Próbált csapkodni pajzsot, sisakot. De, hogy a persza a torkára lépett, kardot, dárdát, tõrt veszni hagyott. S mikor mind kegyelemdöfésre vártak, „Xerxesz, üdv néked” – nyöszörgéssel kért kegyelmet magának. Lizandrosz gyönyörû kislányt szeretett. Rózsa virított szép szõke hajában. De, hogy a perzsa a rózsára lépett, hurcolva magával halottra váltan s a sikoly elhalt a rablott pamlagon, „Xerxesz, üdv néked”, rebegte, csak hogy õt ne verjék agyon. Lizandrosz szerette isteneit. Az áldozás elõtte nem volt únott. De mikor az új bálványra nézett, Zeusz fejébe belerúgott. S a dobhasú, vigyorgó új istent kérte: „Xerxesz, üdv néked?” mert nem tanították meg másféle beszédre. Lizandrosz nagyon szerette a jókat. Édes bortól sokszor csillogott a szája. De éhségtõl már a gyomra is égett s a perzsa moslékot is csámcsogva várta. Nem is törõdtek már véle, hogy nem átall „Xerxesz, üdv néked”, szavakkal kérni most még egy kanállal. Lizandrosz sokat tanult, olvasott. A tudomány lépcsõjén magasra hágott s nehéz, verejtékes munkához nem értett. Reggelenként, mikor rátették a jármot, vinnyogva köszöntött perzsa urára: „Xerxesz, üdv néked”, hogy a vas a nyakát erõsen ne vágja. Lizandrosz pelyhes állú, fiatal volt. Homlokán gondtól sose volt felhõ. De lassan dadogó, reszketõ vén lett, állán õsz szakállt borzolt a szellõ. S hogy ott, a poshadt szalmán lett vége, „Xerxesz, üdv néked”, hörögte, mert más már nem jutott eszébe. (Forrás: Ebeczky Lõrinc: Patkány-szimfónia, Uránusz Kiadó, Budapest, 1997., 7. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
