|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Õsz
van. Borzongató melegen süt a Nap még.
A kopogó futású nyár papucsot húzott s zörgõ levél közt mintha bús csoszogást hallnék. Évszakom a nyár volt. És most, és most az õsz lett. Felhõre akasztott úszó ökörnyálat nézek s bámulok levélen a kopott, rozsdásszélû zöldet. Elmosódott, rongyos, hideg az árnyéka mindennek. Lomhán az õsz kötözi rájuk. Szürke felhõk alatt el is felejti néha. Osonok utána. Az elmúlás bús titka vonszol. Elõttem oldalog félszegen s lebiggyedõ szájjal vigyorog rám vissza. Mintha rég ismerném, mintha rokon volna. Melléje szegõdnék és reszketõ kézzel pókhálót szõnék már én is a sarokba. Bolyhos felhõpaplant húznék át az égen, száraz falevéllel szórnék tele mindent, hogy mindenki fázzék, hogy mindenki féljen. De néha pillanatra a felhõt férehúznám, sírva seperném a halott lombot félre, ha te suhannál mint tavasz át az utcán. (Forrás: Ebeczky Lõrinc: Patkány-szimfónia, Uránusz Kiadó, Budapest, 1997., 151. old.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
