|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Hajdanában,
amikor még
Így beszélt a magyar ember: Ha per, úgymond, hadd legyen per! (Ami nem volt épen oly rég) – Valahol a Tiszaháton Élt egy gazda: Pál barátom, S Péter, annak tőszomszédja; Rólok szól e rövid példa. Péter és Pál (tudjuk) nyárban Összeférnek a naptárban, Könnyü nekik ott szerényen Megárulni egy gyékényen; Hanem a mi Péter-Pálunk Háza körűl mást találunk: Zenebonát, örök patvart, Majd felfordítják az udvart; Rossz szomszédság: török átok, S ők nem igen jó barátok. Ha a Pál kéménye füstöl, Péter attól mindjár' tüszköl; Ellenben a Péter tyukja Ha kapargál A szegény Pál Háza falát majd kirugja; Ebből aztán lesz hadd-el-hadd, Mely a kert alá is elhat! Ez sem enged, az se hagyja, S a két ház kicsínye, nagyja Összehorgolnak keményen, Mint kutyájok a sövényen Innen és túl összeugat S eszi mérgében a lyukat. De, hogy a dologra térjek, Emberemlékezet óta Állott egy magas diófa, Díszeűl a Pál kertjének. A szomszédba nyult egy ága, Melyet Péter, minthogy róla A dió is odahulla, Bölcsen eltűrt, le nem vága. Történt pedig egy vasárnap, Hogy a fentírt fülemile Ép' a közös galyra üle, Azt szemelvén ki oltárnak, Honnan Istent jókor reggel Magasztalja szép énekkel: Megköszönve a napot, Melyre, im, felvirradott. A sugárt és harmatot, A szellőt és illatot; A fát, melynek lombja zöld, A fészket, hol párja költ, Az örömet, mely teli Szivecskéjét elteli; Szóval, ami benne él S mit körében lát, szemlél, Azt a pompát, fényt és szint, Mely dicsőség – Semmi kétség – Ő érte Jött létre Csupán ő érette mind! Elannyira, hogy Pál gazda, Ki gyönyörrel ott hallgatta, Így kiáltott örömében: „Istenem, uram Beh szépen Fütyöl ez az én madaram!” „Kendé bizony az árnyéka! Mert olyat mondok, hogy még a...” Hangzik átal a sövényen Egy goromba szó keményen. „Hát kié – pattogja Pál – Mikor az én fámra száll?” „De az én portámon zengett: Hogy illetné a fütty kendet!” Pál nem hagyja: őtet uccse! Péter ordít: ő meg úgyse! Többrül többre, szórul szóra, Majd szitokra, majd karóra, Majd mogorván Átugorván Ölre mennek, hajba kapnak; Örömére a szent napnak Egymást ugyan vérbe-fagyba, – Hanem a just mégsem hagyva. Pál azonban bosszut forral, És ahogy van, véres orral Megy panaszra, birót búsit, S melyet a vérszenny tanúsit A bántalmat előadja. Jogát, úgymond, ő nem hagyja. Inkább fölmegy a királyig Térden csúszva: de a füttyöt, Mely az ős diófárul jött, Nem engedi, nem! halálig. Nyomatékul egy tallért dob Az igazság mérlegébe, Mit a biró csúsztat a jobb Oldalon levő zsebébe. Pétert sem hagyá pihenni A nagy ártatlan igazság: Nem rest a biróhoz menni Hogy panaszát meghallgassák. Így s úgy történt, – elbeszéli, Övé a fütty, ő azt véli: Nincs vármegye, Ki elvegye, Nincsen törvény, nem lehet per. Hisz azt látja Isten, ember! – De, hogy a beszédet össze Annál jobb rendben illessze, Az ütlegből sokat elvesz És a joghoz egy tallért tesz, Mely is a birói zsebben Bal felől, a szív iránt, Meghuzódik a legszebben. Felderüle a kivánt Nap, mely a vitát eldöntse, Hogy a fülemile-pörben Kinek szolgál a szerencse. Ámde a birót most cserben Hagyja minden tudománya, És ámbátor Két prókátor Minden könyvét összehányja, S minden írást széjjeltúr is: Ilyen ügyről, Madárfüttyről, Mit sem tud a corpus juris; Mignem a biró, haraggal Ráütvén a két zsebére S rámutatván a két félre, Törvényt monda e szavakkal A szegény fülemilére: Hallja kendtek! Se ide nem, se oda nem Fütyöl a madárka, hanem (Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl: Elmehetnek. Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma, Össze a szomszéd se zördül, A rokonság Csupa jóság, Magyar ember fél a pörtül... Nincsen osztály, nincs egyesség Hogy szépszóval meg ne essék, A testvérek Összeférnek, Felebarát Mind jó barát: Semmiségért megpörölni, Vagy megenni, vagy megölni Egymást korántsem akarja: De hol is akadna ügyvéd Ki a fülemile füttyét Mai napság felvállalja!? (Forrás: Arany János összes költeményei) |
|
|
|
|
 |
 |
