|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| A
város izzad. Este jár pedig.
Tárt ablakok és kézelőtlen ingujj. ...Bocsáss meg múzsám. Nem szalonba viszlek de egyszerű jó emberek közé s tán én is jó és egyszerü leszek: légy te is múzsám jó és egyszerü. Beteg vagy múzsám. Mennyi vágyakat éltél át múzsám! Mennyi borzadást! Előbb a létet, minden életet, aztán létlen szépségek keresését múzsám! és cicomáztad magadat mint vágyodó és árva vén leány pedig oly ifju vagy még. És beteg... Jer most velem! Tekints, tekints körül az egyszerü és nyájas arcokon: talán meggyógyulsz. Lásd a jó ipar, nyugodt ipar, most este, izzad és ingujjban veszi vidám vacsoráját s beteg szépség nélkül is élni boldog. Dicsérd múzsám a sokkezű ipart mely láthatatlan élni így kitart s nem él hiába s áldatlan nem él: ki alkot, az csüggedni rá nem ér s munka után édes a nyúgalom. Ah!... mi szakítja félbe így dalom? Múzsa! mi ez? Valami... ah!... sikoltás! Tűz van? Jerünk!... mert van-e szebb a tűznél? (Múzsám, múzsám! megint a régi vagy? Nem szebb-e tűznél, nem jobb-e az oltás?) Ah – ujra, ujra, ujra csak sikoltás! hogy rezdül rá az izzadt esti lég s minden felugrik és minden kiváncsi – ó ez a nyájas szent egyszerü nép! Ne menj velük múzsám! Maradva hallgasd a sikoltást mint drága szent zenét. Ne tudd okát! Folytasd és dalba jajgasd e sikoltás mélységes ütemét. Tán megmérgeztek valakit és az sikít és az sikít mindennek, érzi, vége van Boldogtalan! boldogtalan! Nincs semmi tenni, menteni: üvölteni! üvölteni! Más eszik, iszik, andalog... Ő halni fog! ő halni fog! Ki ment meg engem, orvosok? Mindent adok! mindent adok! Hisz eddig még nem éltem én - nincsen remény! nincsen remény! (Gyermekkoromban este kezem a játékot kereste, álmoktól féltem, utáltam az ágyat, a lelkem is játékra vágyott és könnye buggyant a panasznak: Nem játszottam eleget aznap!) Jaj eddig még nem éltem én – nincsen remény, nincsen remény. Nincs semmi, tenni, menteni: üvölteni! üvölteni! hadd hallja az egész világ: segíts világ! pusztulj világ! Hadd hallják meg az emberek: Gazemberek! gazemberek! Ah! nyughass! minden hasztalan! Magam mérgeztem meg magam. Ó múzsám, múzsám, minden hasztalan! Halálra van szegény itélve, lásd, akit képzeltél. Nem lel gyógyulást. Sikolt, belefárad, aztán sírni fog, zokogni fog, de majd elhallgat egyszer – Mind zokogunk s majd mind elhallgatunk és ritka mer köztünk sikoltani. Mi dalba szűrjük hogyha jajgatunk, más, hogyha ég, siet ki oltani. Ó égni égni! és sikoltani! s úgy halni meg, sikoltva, égve! holtig. Vagy tán egy őrült, egy őrült sikolt itt? Kinek a lelke nékünk más világ s e más világból üzenet a hangja – Minden világ alatt van másvilág és minden emberben alszik egy őrült s ha őrült hangját hallja, ébredez, mint húr ha rokon hurnak szól a hangja. Halld úgy szól e sikoly, mint vész harangja. Rettegj fel! Ébredj! Tűz van-é vagy árviz? Ki tudja mily halál visz képzelhetetlened felé. Bután omolsz belé a semmiségbe. Már vége, vége! Nincs több sikoltás, semmi hang. A régi élet újra pang. A kicsiny élet unva pang bele a mindenségbe. 1911. nyár (Forrás: Babits Mihály összes költeményei) |
|
|
|
|
 |
 |
