|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Korán
ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét, s a Csönd nem hagyta abba a zenét, örök zenéjét, melyet minden éjjel elkezd és folytat, míg a durva ember ki nem üti kezéből hegedűjét. Egy vékony résből a falon fény ömlik egy kis vonalon. Alálebegnek a fogasról ruháim mint kisértetek. kisértetei nappali-magamnak, a rabnak, rútnak, gondolattalannak, amaz ügyetlen öklözőnek, kit gyűlölök, ki majd föltámad, s elfoglalja helyem e testben. Ölelj, ölelj, ó ne eressz még, ágyam, te különös vacok, akit nem szőttelek magamnak, mint fészkét a madár, de enyém lettél szolgaságban, te jó, te jó, te ölelő, meleg és messze és magányos... (Forrás: Babits Mihály összes költeményei) |
|
|
|
|
 |
 |
