|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Szatír,
ki bennem élsz, a hellén tavaszokból
Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos, Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor S a mosolygós borág bús dértől harmatos? Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve, Mert görög nap derűt nem csókol rá soha S azért olyan beteg a szemed égi színe, Mert benne nem ragyog thalassza mosolya? Kit víg majálisok szőke tüzei híttak, Ki annabálokon nézted a táncokat, Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag, Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad? Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben, Vannak szőke habok és víg majálisok És annabáli csók is csattan még az éjben És vannak ó borok és vannak víg ivók! Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél, Tán szőke fürtein feledted nagy szemed, Talán te is, te is Anna hajához értél, Mikor a dal Vénusz bájához érkezett? S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság. A körtánc a mezőn s az evoé oda, A kacagó szatír hiába fújja sípját, Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa! (Forrás: Juhász Gyula összes versei) |
|
|
|
|
 |
 |
