|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Én
nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon, Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog És rajta túl derengő csillagok. Én nem tudom, mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, Mint napsugár ha villan a tetőn, Holott borongón már az este jön. Én nem tudom mi ez, de érezem, Hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven simogat, Mint márciusi szél a sírokat! Én nem tudom mi ez, de jó nagyon Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen, Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem. (Forrás: Juhász Gyula: Versek II. kötet, 1912–1925., Akadémiai, Budapest, 1963.) |
|
|
|
|
 |
 |
