|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Mint
a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem, többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély. Fölöttem csillagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok. De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül – Múlt ifjúság tündértaván Hattyúi képed fölmerül. És ekkor még szívem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelõ nap megjelen… (Forrás: Vajda János összes költeményei) |
|
|
|
|
 |
 |
