|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Felettük
az acélos fényõ kék,
alattuk a bükkerdõk bíbora. Acélos rend a nyílhegyek sora, az ék. De nem e rendjük érdekel. Ma nem, az a legelsõ fogta meg szemem: az él. Miben lehet különb a többinél? A szárnya gyors? Iramvonala szebb? Viharérzõ szimatja élesebb? Az ösztönbõl sugárzó céltudat? Mindegy. Élen jár és irányt mutat. Jaj volna, hogyha célt tévesztene, ha szédítné a roppant égi tér s ha nem fékezné ritmus-ösztöne. De nem szédül. Az ék is tudja jól, s ha élhelyérõl néha visszaszól, a népe bízó hangon válaszol, egy szálig tudja mind, hogy célhoz ér. Az Úr elõtte nem lobogtatott sem fényes felhõt, sem tûzoszlopot, de ismerõse földi s égi jel: a hajnalfényben úszó földszagok, a fároszként szikrázó csillagok, városmorajt és tengerzajt figyel. Még látom: bátran és gyönyörûen hasítva húz a kristály-derûben, és felkiáltok és megszólítom: Vadlúd, ki szállsz most rom-hazám felett, melyet remegtet még a rémület s görcsökbe torzít még a vériszony – vadlúd, akit a menny már fénybe szõtt a messzeségben –, utánad vetem borzalmaktól sötét tekintetem, s rendet jelentõ bölcs erõd elõtt, amelynek útján nincs se harc, se vér, vadlúd, te Mózes-lelkekkel rokon, meghajtom sújtott ember-homlokom. (Forrás: Áprily Lajos összes versei) |
|
|
|
|
 |
 |
