|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Veszekedtem
a kisfiammal,
mint törpével egy óriás: – Lóci, ne kalapáld a bútort! Lóci, hová mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázresóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobtad az erkélyrõl a mozsarat! Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsõnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta, és felboncolta a babát. Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta s az asztal tetejére állt. Nem bírtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (Mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?) És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt föl rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem, és minden láb volt, csupa láb, és megnõtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén. És ijesztõ volt odalentrõl, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erõsek, s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt – föl! föl! – mint az elsõ hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt. És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállok, nem növök; feszengtem, mint kis, észre sem vett bomba a nagy falak között; tenni akartam, bosszut állni, megmutatni, hogy mit tudok. Negyedóra – és már gyülöltem mindenkit, aki elnyomott. Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!… És ekkor, zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! – Aztán: No, ne félj, – mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen. (Forrás: Szabó Lõrinc válogatott versei) |
|
|
|
|
 |
 |
