|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Bomló
fehér amint lebegõ törzs alatt
izzó sûrûsödés éle rásujt, remegve levegõ-lombu fák, a test-nélküli penge üres szívébe szel, sértetlenül halad, híg eleven ezüst és forró jég szaladm de sehol senki sincs, már csak önmaga leple, megkétszerezve a feledést is feledve buknak álmukba, õ mégtöbb jelet mutat: „...mind ismerem, pedig nem látok a hegyekre, fürösztõ köd fedi szemérmes arcukat, látóhatárra mint hosszú csorba bögre a kõszál-sor vonúl! falak közt hódolat e magas szûzekig magából mér utat és ráforr, este van, az átkékült üvegre.” (Forrás: Weöres Sándor összes versei) |
|
|
|
|
 |
 |
