|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Az
égen a felhõ egymást ûzi-hajtja.
Suhogva hajlong a sikár. Csóválja fejét a hegyélen a makkfa: Hogy oda megint az örömteli nyár! Gyülemlik a holló, varjú károgva. A cinege fázik a tüskeborokba'. A kerti haraszton zokogja a szél: Elhervad a rózsa, lehull a levél. Elhervad a rózsa, lehull a levél! Ezért születünk hát, ez az életi cél? Csak eddig a pálya, semmit se tovább, Vagy itten az embert csak öltözik át? Mi itten örök: a halál-e vagy a lét? Hol itten a kezdet, hol és van-e vég? Mi itt a csalódás, hol itten az álom, Vajh innen-e, avvagy túl a határon? Az égen a felhõ egymást üzi-hajtja. Bujdosni a tarlón indul a katang. Elnémul az erdõ, elszállt a galambja. Siránkozik a falubéli harang. Mezõkön az árnyék, tengereken hab Múlik, születik, mint mára a holnap. A szemfödelet rángatja hideg szél: Elhervad a rózsa, lehull a levél. Elhervad a rózsa, lehull a levél! Hiába hisz ember, hiába remél? Hát semmi, de semmi, ami vigasztal Ott túl amaz árkon újra tavasszal? Ereszkedik a ravatal a gödörbe. Dörögnek a hantok: örökre, örökre. A sírra borul le hû szeretõ: Semmit soha vissza a temetõ?! Az égen a felhõ egymást üzi-hajtja. Lemegy a nap. A nyáj hazatér. Távolba vesz el halk, méla kolompja. Kiált a kuvik, száll a denevér. Sírhalmot ölelve az anya zokog. – Majd kigyul a csillag, kisüt a hold. S ott fenn a keresztfán suttogja a szél: Kinyílik a rózsa, kihajt a levél! (Forrás: Vajda János összes költeményei, 270–271. old.) |
|
|
|
|
 |
 |
