|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Ülök
a hajófödélen.
Száll a füst, zúg a kerék. Haladunk vígan, serényen. Fut mögöttem a vidék. Ringatózom e csalképen A keringõ táj felett. Hogy sietnek szembe vélem, S tûnnek el fák, ligetek. Így foly egybe múlt, jövendõ; És a lelkem révedez: Idõ, idõ, örök idõ- Nem-e a te képed ez? Hátha nem is az idõ múl, Ez csak úgy tetszik nekünk. Örök a lét innen és túl: elmúló csak életünk? Hátha csak látásunk téved? Az idõ áll, mint a nap, S csak a hátán bolyg az élet, Fölszínén a sugarak? Hátha az a mulandóság, Mit mi annak képzelünk, A valódi állandóság? S csak a lét játszik velünk? Hátha õgy van, hátha úgy van... Az idõ is, mint a part, Változik, de mozdulatlan... Mi megyünk csak, õ marad?... (Forrás: Vajda János összes költeményei) |
|
|
|
|
 |
 |
