|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Egyszer
volt szép az anyám tánca,
mikor kendõjét gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó lába pásztortûznél, öles apám örömére szállt, mint illat a virágon. De gyönyörû lábán víg figurát eredõ táncába õ se vitt, csak mutatta ringó mozdúlattal halálba járó õseit. Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán. S hajnaltájon, lengõ szélben, hogy fény nyíllott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikaat meg karikába. – Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át. Az õsi ritmust pásztorok fütyölték... Kettõ-kettõ felállott szélrûl, jelezve, hogy a csúfolt õs szép feje most halálba révül. S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták. Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendült hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal az egész mûbe értelmet vitt... Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körûl koszorút táncolt... A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csudálja nagy, fehér szemmel anyám lábán a balladát. (1939) (Forrás: Irodalmi szöveggyûjtemény, 58–59. old., Tankönyvkiadó, 1988) |
|
|
|
|
 |
|
