Vissza a főoldalra
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
NapSziget Klubok
Támogatóink
 
KLASSZIKUS IRODALMI VÁLOGATÁS
(szerkeszti: Radva Márta)
 
Kende Sándor
(1918–1992)
Lány, napfényben
— Nocturne —
    Én ilyen szép nõt még nem láttam! – sóhajtott föl mélyrõl, de akkora keserûséggel, hogy ijedtében a szájához kapott. – Hatalmas Isten! – Nem a szemét takarta el, hanem szentül úgy érezte, föl is tört a csodálkozás, talán kiáltott is, és csak a hirtelen rátámadt látvány villámütése bénította így meg az emlékezetét... nem, nem, képtelenség, amit történt! 
    Mi az, hogy  s z é p  nõt? – Ilyen szép  k e r e k e t ! 
    Igazán talán nem is eléggé ellenpontozható egyéni filozófiája szerint ugyanis a nõk (tétova, titkos asszonyok és pörgethetõ lánykák egyaránt) két fõ csoportba sorolhatók. Egyfelõl a „szögletes” aranyvirágok, akiknek az arcuk szinte szobor, mintha úgy volna „kiképezve”, valamiféle mûvészi céltudattal, s külön-külön a vonásaik, a mozdulataik is darabosak, élesek, kemények, szóval hirtelenek és meglepõek. De õ, itt: nála minden legömbölyített, kiszámíthatóan egyszerû, simogatásra ingerlõ. Arra ébreszt vágyat, hogy csodáljuk. Hogy megbocsássunk. Rögtön az egész teremtésnek, de mindenekelõtt magunknak. 
    Ilyen szép lábat! Ahogy ültében keresztbe lendíti! 
    Nem, talán mégse kiáltott föl, biztosan nem: hiszen akkor történt volna valami – õ fölugrik onnan, vagy legalább elfordul, s nem állja ennyire rezzenéstelen nyugalommal a csodálatát. Mintha nem is látná, mintha nem is érezné... 
    A szemközti padon. Tiszta nyárvége, biztató napfény. A Múzeum-kert otthonos fái alatt. 
    Ilyenkor még ujjatlan blút vagy trikó. Több mutatkozik meg a világból még mindig, mint ami fedve marad. Nem titkolva, dehogy: csak kicsit takarva. Lehet, hogy valamivel több is, mint amennyi igaz. Vagyis maga a teremtés rejtélye. 
    Éppen ezért: nincs itt mit gondolkozni, eredendõ gátlásaival nem sokat birküzva, két lépéssel átér a szemközti padhoz, és se szó, se beszéd, rugalmasan letelepszik. Oda, õmellé. Persze. Egészen mellé. Félreérthetetlen a szándék. 
    A lány részérõl nemhogy valamiféle rosszalló tiltakozás érte volna, még kevésbé egyeners elutasítás, nem, egyetlen meghökkenõ rezzenés se, a szempillája se rebbent, akár ha nem is történne semmi, a hívatlan tolakodóról tudomást sem véve, mosolygott, szobor-tisztán, tovább a napba. 
    Illetve dehogyis mosolygott. Nem, ennek a lánynak az arca mindig ilyen! – tisztázta önmagában haladéktalanul, s talán ezért érezte szükségét annak mégis, hogy leplezetlen (kixsit bizony sértõ) érdeklõdését holmi rózsaszín bókkal indokolja legalább. Nem a szokványos és könnyed szavak tehát, s nem a hasonló helyzetekre begyakorolt technikai praktikák, nem a kellemes idõjárás dicsérete, nem is a kézben nyugvó könyv utáni érdeklõdés, még a drága idõ szórakoztatóbb eltöltésének lehetõségeire utaló célozgatás sem volna okos most; – mire jó az ilyen ókori, „lépcsõjárós” módszer! – hanem egyenesen: 
    – Tudja, én ilyen szép nõt még nem láttam! Becsszóra! 
    Ezúttal tehát ki is mondta! Most ki, az biztos. 
    Már nemcsak sóhaj volt, mint egy perccel elõbb – és mégis: semmi. Semmi elhárító rezzenés. Semmi. 
    Napba nézés. Az ártalmatlan ragyogás imádata. A távolságé. Nem  e z  a közelség, bizony nem  e z  a súrlódás – hanem inkább  a z  az érinthetetlen messzeség. Nem ez a könnyen fölfogható, szép szó, hanem  a z  a végtelenbõl bátorkodó, néma üzenet... 
    És ez már baj. Ha az ezüst nem elég csillogó, akkor az arany következik! 
Vagyis – úgy vélte –, rá kell kapcsolnia! 
    – Ilyen szépet! – keményítette hát a szót. – Soha! 
    S miután még mindig semmi: 
    – Nem is az arca... Ja, azt nem is mondtam, igaz... Szóval, ne higgye magáról... Hanem a melle! A mellei! 
    Mintha történt volna valami. Avagy csak annak akarta érezni. 
    – A melle!... Ilyen szépet!... 
    – Honnan tudja?! 
    A váratlanul csattanó szótól úgy megijedt, hogy meg is emelkedett a padról, s csak hosszabb kábaság után ereszkedett vissza. De kicsivel arrább. 
    A lány arca változatlanul a nap felé, de a hang tõle eredt, kétségtelenül! Tõle. Ettõl a szobortól. A gyönyörû, íves ajkak közül szabadultak a szaval, s ez maga a csoda. Egyszeri, mint a villám vagy a csillaghullás. 
    – Honnan tudja?! 
    Aha. A tekintet ugyan még nem szállt arrább, de a keresztbe lendített lábak hadállást váltanak: a jobb térd kerül a bal fölé. Miközben – hajlamos az ember arra, hogy úgy érezze – a második rákérdezés talán sürgetõbb volt már. 
    – Az ember... izé, a férfi látja ezt! 
    – Igen??? – tett a lány egy apró mozdulatot a blúz gombjai irányába. 
    – Így is... Akinek szeme van hozzá! Ha zsákba bújtatná, akkor is! 
    Majd egy csusszanás a padon, s újra közelebb. 
    – És érzi!... Igen, érezni lehet! Hiába rejtegeti!... 
    Hogyhogy nem pattant föl, nem vágja képen, nem rúgja sípcsonton?! Miért nem hagyja faképnél, vagy nem csapja hozzá a táskáját?! Histzen ez mégiscsak útszéli, ócska szemtelenség volt! 
    Persze, hogy az, s méltó fizetsége nem is lehetett volna más, legföljebb valami teljesen megsemmisítõ, jéghideg pillantás. 
    Hacsak. Hm. Elvégre az ilyen arcátlan erõszakosság egyébként elég eredményes szokott lenni: a nagy számok törvénye szerint tekintélyes százalékarányban bejön a siker, nem olyan finnyásak ezek a röppentyûk, nem ijednek meg a rámanõs krapekoktól, sõt! 
    Általában. De hát nem; az a keresztbe vetett lábcsere igazán semmi! Mert, hogy mindegy neki? Ha a világköltészet legszebb hasonlatait tálalná elébe: az sem hatná meg? Ez a rajongó csodálat semmi neki? Egyszerûen semmi?... Nem! Kész lehetetlenség! A csodálat senkinek se mindegy! ha tudja magáról, hogy ilyen szép (persze, hogy tudja!), ekkora leplezetlen ámulat talán csak nem hagyhatja hidegen! 
    – Akkor csukja be! 
    Ejha. Ez gorombaság. 
    Kapásból nem is futotta egyébre, csak krákogni tudott: 
    – Ho-hogyan? 
    – A szemét... Csukja be, talán akkor is látja! 
    Közben a gyûrûtlen ujjak továbbra is a blúz gombolásán. 
    Valóban: azok a szép, szabályos ívelésû ajkak – melyek csakis azért szépek, mert szabályosak –, ím újra mozdultak. Tulajdonképpen ez a száj soha nem is zárul – tisztázta közben magában, végre; – a foglyul vergõdõ tekintetnek olyan, mintha csók után fejeltõdött volna úgy, egyre visszavárva a róla leszakadt, távolodó álmot. 
    – Forduljon el... 
    Ez most csakugyan alig hallatszott. Mintha éppen csak zizzent volna valami. 
    – Kérem... Jó? Szépen kérem... 
    És végtelen csend. Fönt, a napban lehet ilyen csend. 
    – Csak kértem... Vagy ne. Mégse. Elég, ha lehunyja a szemét... Rendben? Ha megígéri, hogy igazán... Hogy nem fog lesni... 
    Nem bólintott rá. Nem fordult el. S nem is hunyta le a szemét. helyette fölnézett, tanácstalanul és gyáván, oda, abba a fényességbe  õ is: hogy ugyan mit vár onnan ez a lány oly kitartóan? Ültében egészen hátravetette a fejét, szinte kimerevedett a teste. 
    Talán ekkor, így, ebben a vakságban libbent el mellõle a csoda. Érezte, érzékelte, hogy föláll (milyen furán finoman emelkedik meg – mintha valóban emelkedne, szállna!), s képtelen volt uralkodni magán, mozdulatlanul tûrni tovább, hogy ne is próbáljon a rázúduló napsugarak tiltása mögül elõmerészkednio, egy pillanatra legalább, egy fél másodpercre... Ha kiég a szeme, ha nem látja többé ezt a lányt se: most, most egy kicsike csalással igenis utána kell osonnia. 
    Annyi volt csupán a csalás, az a fél másodperc, pontosan akkor, amikor a lány visszanézett. 
    Így, álltában is, hátulról nézve, milyen... milyen... (szóval, nem „szögletes”). S nem akar, vagy nem mer tovább indulni. Észrevette-e a csalást, hogy lesnek utána? Vagy csak érezte? Megbocsájtja-e, vagy... 
    Hogyan? Visszajön? Így nem lehet eltûnni! 
    – Várjon! 
    Mintha megbillent volna. Vagy csak egy kavics a talpa alatt. 
    Nem kavics. 
    Mert utána még egy biccenés. Ez már félreérthetetlenül az. Miközben meg akart fordulni. (Hát vissza akart fordulni?!) És biccenés lett belõle. 
    Úristen, csak nem?!... A világ legszebb nõje! 
    – Azt ígérte, elfordul... 
    A legnehezebb. Hogy továbbmenjen-e, vagy visszalépjen a padhoz? 
    Amikor mindegy már, a férfi meglátta, tovább nem sikerül titkolnia, vesztett. 
    Pedig egy pedcig milyen boldog volt! Nem, nem is boldogság, több annál. Sokkal több, vagy más... Mi? Mi volt ez? Hát tényleg olyan szép? Olyan nagyon szép? Nem is egy percig – sokkal, sokkal tovább, annyival tovább, hogy elvihette volna magával, lágyan õrizgetve, s dédelgethette volna, mint egy szép babát, és vissza-visszanevethetett volna a hangra, hogy: – hogy ilyen szép nõt még nem... – Így, igazán így volt? Mondta valaki; biztosan így? – De hiszen, hogy most meglátta! Kileste! Miért?!... 
Õ még mindig a padon. Dehogy tudott volna fölállni, utánalépni, kinyújtotta felé a karját! – mozdulni se bírt. Bénán bámult, mintha megvakult volna imént a naptól. 
    A naptól, vagy a még égetõbb fölismeréstõl. Hogy tehát ezért nem állt föl mellõle rögtön, ezért nem hagyta faképnél az elsõ betolakodó szó után, a tizedik, a huszadik után sem, és nem sújtott az arcába, nem vággta mellbe a táskájával, hanem várta, azt hitte, ki tudja várni, amíg egy ilyen szemtelen fickó lekopik! Elvégre, ezek a nagyképû, magabiztos playboyok hamar arrább álnak, ha a második vagy a harmadik beszólásukra nem ájul el az efféle unatkozó nõnemû!... Átok! Disznóság! S õ meg csak nyomta a pofátlan szöveget tovább! Melyik szó szúrta úgy át, hogy végül mégis fölállt (fölemelkedett!) mellõle, mi volt az az utolsó, amitõl azért is lépnie kellett, annak árán is, hogy az elsõ kavics után azonnal leleplezõdjék?% 
    De ha egyszer így is szép! De!... De! Hiszen a láéba is! Az a lába is! Így is!... Jaj, miért nem mozdul hát?!... El kellene kapni, a magasba emelni... nem baj, hogy azu a lába úgy, olyan, hogy nem... Ne mozduljon, föl kell emelni, odaugrani hozzá, hogy ne mozduljon, ne, szép, szobor, sima... 
    – Nem!... Jöjjön vissza! 
    Ez a mozdulatlanság megint!... Lehetetlen. Még a napi is mozdul az égen! 
    – Nem igaz!... Nem szobor! 
    – Szobor??? 
    Õ volt? Arról érkezett a hang? Vagy csupán hallotta? 
    – Nem szobor!... Jöjjön!... 
    És kinyújtotta a karját. 
    S mégse. Pedig kinyújtotta a karját; nem látja, semmit se lát, tulajdon karját se, de biztos, hogy kinyújtotta... semmit se lát, csak hogy ott áll. Hogy nem mozdul. Nem mer, se tova, se vissza, csak mint az örökkévalóság varázslata, mint egy ottfelejtett üzenet, valami hiábavaló intés – nem is szilárdan, de mégis... És, ha nem fog mozdulni, egyszer meg fog: akkor hogyan tud lépni, hogyan értse meg, hogy ne féljen, jöjjön? 
    – Miért nem mer? 
    Gyûrûtlen ujjai ekkor kezdtek a blúz gombjáról lefelé bandukolni, csúszni a szoknya korca felé, majd a varrás mentén oldalt, a combjára. 
    – Jöjjön... 
    – Így??? 
    Lehet, hogy az õ két karja még ekkor is a távolságba nyújtózott; erõsen zihált tehát, mert kiáltani szeretett volna: 
    – Nem hiszi?!... Miért nem hiszi? 
    – Hinni??? 
    – Mert én mondom?!... Csak, mert én?!... Mert pontosan én, azért nem lehet elhinni?! 
    – Hogy ilyen... ilyen szépet... 
    – Ilyen szépet! Ilyen szép nõt! 
    Hová kerültek azok a gyûrûtlen ujjak a szoknya varrásáról, a combjáról? 
    – Akkor is szép! 
    Hová kerültek azok a szép karok, ím az övéi is a magasban már! És, ha sikerülne visszafordulnia is... 
    Billegés volt... legyõzte a kavicsot... Biccenés, egy kicsit, annyira semmi; nem igaz! Hiszen emelkedett!... 
    – Jöjjön! 
    Emelkedett... Õ is, vagy csak õ?... 
    – Jöjjön vissza! 
  
(Forrás: Házam, hazám, szerelmem – antológia, 76–80. old., Krúdy Gyula Irodalmi Kör, 1993)
 
visszatérés a
Klasszikus Irodalmi Válogatás
rovathoz
 
 Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1399 Budapest, Pf. 701/578. postai címre várjuk!
 
Vissza a főoldalra
 
Elsõ közlés írások
 
 Kortárs
irodalmi válogatás
céljainkat az NKÖM támogatja
muveszetek.hu
a mûvészeti böngészõ
 
Mûvészek és mûvészetek
a világhálón