Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Rigolettó-szelet
Belépek a körfolyosós házba, gyermekkorom és ifjúságom emlékképei közé. A dolgok mozdulatlannak látszanak, de belül valamilyen titkos erõk mozgolódnak. Az élet nyilvánvaló jeleit fogdosom. Lelkem a hagyományokra épít. Emlékek tûnnek elõ, kivilágosodnak, mint a fénykép az elõhívó folyadékban. Felmegyek a lépcsõházban, a Zsolnay csempék bordó világában. Most minden sokkal kisebb. A lépcsõfordulónál megfogom a korlátot, nem lépek a fekete szegélyû kõlapokra. Csak a fehérekre. 

Egymásra tóduló szavakat írok. Írom, mesélem, és mindig a civilizáció szellemi állapotáról van szó. Mindig reggel van, halovány köd lebeg. Nézem a megsemmisült tájat, a folyosók emeletre csábító lépcsõit, nézem, mit keresek itt. Elõbb-utóbb rájövünk, hogy az élet nem szép. 

Egyik kedves tanárom olyan férfi volt, akinek a világ minden része minden pillanatban a gondolataiban volt. Univerzális volt, mint Dante vagy Goethe. Élvezni akart mindent õ is, amit érzékeivel birtokba vehet. Igazából a természettudományok izgatták, de a teológia, a történelem és a napi pletykák is érdekelték. Lelkét magánélete kalandjai, rejtett történetei töltötték be. A nõnemû lények iránti élénk érdeklõdése hajtotta világéletében, aztán nemcsak képzeletbeli események lettek, hanem általában az érzések testiségbe is torkolltak. A vad erotika híve volt, hiába kapott kispolgári nevelést. 

Akkor, amikor még én is itt laktam, lakott a közelünkben egy harminc év körüli nõ. Csak egy barna hajú kisfiúval lehetett látni. Titokzatosan suhantak a házak között. Szerények öltöztek, mozdulatukban sok franciás pardon rejlett. Anyját nagy szentfazéknak mondták. Vallásossága mentes volt a humortól és a bölcsességtõl. A nõ emiatt menekült el tõle. Egy nap találkozott a kedvenc tanárommal. Már az elsõ nap arról beszélt neki, hogy meg kell szelídíteni az emberi vadságot. Gyõzködte, megvan hozzá a szellemi erõnk, de valamit elrontunk az együttélésben, a természet zseniálisabb alkotó, mint az ember - mondta. A virág, gyümölcs nagyobb mû, mint egy székesegyház. A politikai, társadalmi közgondolkodás arról szól, hogy valamelyik meg akarja ölni a másikat többnyire a hülye amerikai filmek modorában. Hosszú hónapokig találkozgattak, a nõ továbbra is finoman suhant délutánonként az agglegény tanárom lakása felé. Baj lenne, ha már menedék sem lenne. 

Volt az iskolában, ahol tanítottam, egy tanárnõ, aki a fenntartható földi fejlõdésrõl beszélt, és minden tini diákkal meg akarta menteni a flórát és a faunát. Az embereket állatok és virágok formájában látta. Sokat mesélt a gyerekeknek Afrikáról, ahol hosszú utazásokat tett, egyesek szerint az apja vitte magával, aki egy nemzetközi szervezetnél dolgozott, de azt nem lehetett tudni, hogy orvos volt-e vagy diplomata. Szenvedélyesen beszélt, mintha sámlin állva hirdetné az igét a templomban vagy a londoni Hyde Parkban. Szívesen szedtek szemetet vele a gyerekek. 

Késõbb gyógyszerrel kezelték kedélybetegség ellen, pedig csak a valóság iránti vágy élt benne erõsebben, mint másokban. A szigorúan vett valósághoz ragaszkodott. Utálta, ha filmekben a búcsú után rögtön indul a vonat, morgott, ha látta, besétál a hõs a fülkébe, és máris fütyül a bakter, elõkerül a vasúti tiszt, és minden egybevág: vége a búcsúnak és indul a szerelvény is. Nincs holtidõ, minden klappol. 

Egyszer rosszul lett. Mindentõl félt, mindenben veszélyt látott. Rettegett, hogy egyszer rászalad egy villamos, fejére esik egy hatalmas hótömeg a háztetõrõl. Sokszor látta magát falhoz trancsírozva, ahogy egy kocsi elüti a járdán, mert a vezetõ elvesztette uralmát a járgány fölött. A világ eseményeit nyomon követõ ember lévén tudta, mi vesz körül minket a világban, tudta, állandó fenyegetettségben létezünk. Bármikor a földre pottyanhat egy ûrszerkezet, becsapódhat egy üstökös, jöhet földrengés, árvíz, elfertõzõdhet a levegõ, felgyulladhat az összes erdõ és füstködbe burkolhat egy várost. Bármikor összefuthatunk egy õrjöngõ õrülttel, aki túszul ejthet, hogy pénzt követeljen, vagy azt akarja kikényszeríteni, hogy a felesége engedje látni a gyerekét. 

Úgy rakosgatjuk össze a gondolatokat, mint a fényképeket szokás. A fiúkkal Juliette Greco és Brigitte Bardot képeit hasonlítgattuk össze Tordai Teriével. 

A földszinten lakott a Röntgen becenévre hallgató egykori sikeres öttusázó. Egyik barátnõje nõgyógyász volt, de olyan kevesen keresték a praxisát, hogy már azt gondolta, hogy a gólya hozza a kisbabát. Azóta orvos-látogató lett, és közben ornitológiai könyvet lapozgatott. Röntgen egy rábaközi faluba költözött, és hamarosan esküvõre készült. A mennyasszonyt Fifinek hívták, apja hadnagy volt a katonaságnál. A nagy sürgés-forgás közepette dunántúli benyomásait, kalandjait készült megírni. Scarlatti Macskafúgáját hallgatta, ami olyan hangokat is rejt, amelyek benne maradtak a mûben, amikor a zeneszerzõ macskája átszaladt a zongorán. A neve is innen származott. Azokat az igazán fontos pontokat kereste a vidéki életben, ahol az igazság délkörei a valóság északi köreivel találkoznak. Bár Kosztolányi szerint inkább méltányosságot és emberiességet kellene írni. Elhatározta, hogy ha jön a baba, a nõgyógyász barátnõjéhez fordulnak. Egy nõhöz? - hitetlenkedett a hadnagy. Nem csak az Újlipótvárosban lakni világnézet dolga. Az újlipótvárosi világlátás alapján úgy látom, nem vagyok budai, és legfõképpen nem vagyok káderdûlõn lakó és nem vagyok várbeli gondolkodású. Máshol ez úgy néz ki, nem vagyok, nem lehetek nõi nõgyógyász. De más sem. 

Mindig szívja valakinek a vérét, és ettõl akkor sem szabadul meg, ha egy szakadék szélén a zubogó vizet nézi vagy egy csendes patak szélén álmodozik. Engem vonzanak a fura alakok, akik egy-egy álomnak vagy valaminek a magszállottjai. Vagy a sakk rejtelmes világában élnek, vagy vallási homályból szemlélik a világot, vagy képzelt létezésben, álomvilágban élnek. Rajtuk nem uralkodnak a világegyetem és az emberi gondolkodás törvényei. Átélik a lehetetlent, minden valószínûtlen valóságos lehet, sõt ez a vezérlõelv is. Sejtelmes tündérvilágukban nézik a természetfölöttit. Túl a logika határán, az ész határfalán. Szeszéllyel rügyeznek a gondolatról gondolatra. Tudom, hogy csak õk lehetnek boldogok, mert túlkerültek a földi valóságon. Értik a köznapi õrültség titkait. 

Visszatérve a szidolozott kilincsek idejére, a körfolyosós házba: a nap besüt a gangra, kovászos uborkás üvegek sorakoznak a fal mellett, tolják õket tovább, hogy mindig érje õket a nap. Rántott hús szaga terjeng, bejárja a gyomrokat, a kisebbik Kaszás gyerek a harmadikon, a korlát szélén sétál, körülötte a csodáló csapat. Erdélyi bácsi, a házmester az öklét rázza, "szállj le, büdös kölyke, mert odamegyek" - sziszegi. "Még csak az hiányzik, hogy ez legyen a divat" - folytatja, de aztán esze ágában sincs felmászni a harmadikra, inkább liftpénzt szed, aztán elmegy a borozóba, õ csak úgy hívja: borzóna, az asszonya úgysem tudja, hányan mentek fel az emeletre, és különben is nézi, ki nem fizetett még lakbért. 

A mutatvány után Kaszás Laci büszkén sétálgat, mindenkinek jólesik egy kis nyugalom, a lányok mellette nevetgélnek, az egyik legszebb Rumi Kati. Róla azt kell tudni, hogy folyamatosan olvas az iskolában a pad alatt. Általában Salingert, de mindig tudja, mirõl van szó az órán. Legjobban Birnbach Kati néni szereti, õ az angoltanára. Délutánonként zongoraóra után megy hozzá. Idõnként találkozik a többiekkel a gangon, de játszani már nem marad ideje, megy tovább, kötelességszerûen. Az elsõn két fiú cipõpasztás dobozokból készített vezetékes adóvevõkkel bibelõdik, telefont akarnak készíteni. 

Lakott még a házban egy másik szép tehetségû lány, aki azonban megzakkant, elborult az elméje, megbolondult - mondhatjuk úgy is, hogy meghülyült. Szelleme nem bírta az élet és a halál, a szerelem és a szakítás örök ellentmondását. Mindig megragadt egy-egy érzésnél. Pedig kisiskolás korában kitûnõ tanuló volt. Csendesen élt, lejárt a közértbe tejért, kenyérért. Családja mindentõl óvta. Elégedettnek látszott. Legszívesebben rajzolgatott és írt otthon. Szép betûkkel teleírta a naplóját. Újra diáknak érezte magát. Kézirata napról napra nõtt, bibliai hosszúságú szöveget írt. 

A házban a szagok, illatok után megyek. Szimatolok a levegõbe, közelhajolok egy-egy ajtóhoz, falrészhez. Az elsõ emeleten Bor néni szag van, édeskés, tömény, olyan meleg-barna szag, mintha medvéhez hajolnánk, ez keveredik az Ormai néni szaggal, ez olyan hûvös, hideg, mintha jéghez érnénk. A legerõteljesebb Vandáék szaga. Különféle fûszerek illata keveredik, mintha teát vagy kakaót ittunk volna. A gondolatok felfrissítenek, mint a jeges víz a szauna után, amikor már a gõz kiszedte belõlünk a mérgeket. 

Gyermekkoromban magányosan élõ öreg nénik laktak egy-egy szobában. Társbérletesítették a nagy lakásokat, miután a férjük itt hagyta õket a háború után. Siratták az elesett katonát, az elhurcolt vagy bebörtönzött tanárt, tisztviselõt. Olyan események sodorták õket ilyen helyzetbe, amelyek fölött nem volt hatalmuk. A megmaradt néhány porcelánszobor, festmény, fénykép és régi pongyola emlékeztetett a boldog idõkre, az egykor polgári életformára, amikor még pálmafák voltak a földszinten. Bennem egy jegesmedve szobrocska maradt meg legjobban. Nyitott szájába dugtam az ujjam. Igazán bizarr volt. 

Én illendõen viselkedtem velük, ha behívtak magukhoz egy kis édességre vagy maceszra. Néhányukat én sétáltattam a folyosón, mert az utcára már nem nagyon merészkedtek. Ebbõl állt a napi levegõzésük. Görcsösen kapaszkodtak a karomba, bizonytalanul lépkedtek, nekem kellett elmondanom, mi történt az utcán, milyenek az emberek. A legjobban Vilma néni izzadt. A verejték gyöngyözött, folydogált az arcán, karján, feltehetõleg egész testén. A vonalak titkosírása végigfutott a szeplõk, szõrszálak, bemélyedések, domborulatok, barázdák körül, lerajzolták életüket, sorsukat. Volt olyan köztük, aki olyan gyengén látott, hogy már csak a fényt észlelte, neki még a gangról is mesélni kellett. Bájukat vesztett asszonyok voltak, akik elvesztettek mindent, gyermeket, férjet, vagyont. Néha levél érkezett külföldrõl a disszidált gyerektõl vagy valamilyen rokontól. Fõleg Amerikából jöttek a lapok. Késõbb csomagok is, aztán volt, akit meglátogattak, hoztak nekik ruhát, illatszert, kisrádiót, amit eladtak. Anyám is vett amerikai hálóinget, meg nejloninget, orkánkabátot nekem meg az apámnak. Gondoskodó családban nõttem fel, de amióta a szüleim meghaltak, együtt nevelnek a lányaim és a fiam a feleségemmel. 

Az elsõn lakott egy író. Egy íróféle, aki megrekedt Kassák és Babits között. Olyan ember volt, aki szándékosan hátat fordított a XX. századnak. Nagy Pál volt a neve, amikor becézték, Nagy Palinak hívták, ebbõl született a Nappali elnevezés. Ott áll a Nappali - mondták már iskolás korában is. Nem tett különbséget a valóság és a képzelet között. "Így van, vagyis lehetne" - nála ez egyrement. Nem keresett különbséget a helyzetek között. Nem volt ellenanyag benne, nem volt agresszív. 1956 után az õ családjában is torlódtak az események, újra szétszóródott a család, mint máshol. Aztán csak kérdezgethettük: ki ölte meg Kennedyt, Andy Warholt meg a nagybátyámat? Újra Európa közútjára kerültünk. 

Nappali anyja szenvedélyes dohányos volt. Arra volt büszke, hogy gyermekét is úgy szoptatta, hogy a bal kezében ott volt cigaretta. Apja sokat utazott, és az anyjának lett egy szeretõje. Egy papucsmotor-versenyzõ, ezért gyakran ment a gyerekkel a Dunára, hol versenyre, hol edzésre. Aztán a gyerekek unták a motorbúgást, az állandó szelet a parton, nem volt kellemes az együttlét. Lassan idegenedtek el egymástól, amikor már megunták a bujkálást és a gyerekek nyûgösködését. 

Nappali az írás öröméért írt. A tények nem érdekelték. Fogalmak és szavak vették körül. A fogalom és világa, szóban leírva. Verseket egy titkos szerelméhez írt. Egyik írásában egy tizenhat éves lány hullarészegen sétálgatott egy húszéves fiúval, aki egy hirtelen mozdulattal leteperte és szeretkezett vele. A lány csak órák múlva vette észre, hogy csupa vér a cucca. De nem emlékezett semmire. Ezt megmutatta nekem, egy kis könyvben volt, amit magának dedikált. Azt mondta, már kiskorában is ilyen történeteken töprengett. 

Hihetetlenül pontosan emlékezett régi eseményekre, és szívesen brillírozott is ismerõsei körében jó memóriájával. Megnyugodva hallgatta, amikor ámuldoztak emlékezetén. Bújócska volt ez a halállal nála. Egyébként türelmesen nézett, mint egy vallásteremtõ. Biedermeier diszkrécióval szólt még a kocsmában is. Az italtól gyorsan elálmosodott, és olyan gyorsan elszenderedett, mint a pálinkától a csecsemõk. Gyakran a magas eget kémlelte, nézte mélységét, távolságát, azt mondta, hogy érzi, az visszatekint rá, belelát sejtjeibe, hogy lássa, mi az emberi egy virágban és egy rovarban. Volt még egy szokása: ha focizni ment, akkor válogatott, elhasznált ruhákat vett fel. A jó focista, a jó játékos nem a külsõségekre ad - mondogatta, ha nevettek öltözetén. Vannak titokzatos dolgok, amelyekrõl nem tudjuk, mikor törnek fel valamelyikünkbõl. Ilyenkor elmélkedünk az elkülönülésrõl és a társas életrõl. Nem gondolkodhatunk örökké a hazánkon, mint a népi írók a huszadik században. 

A másodikon lakott egy cipészmester. Üzlete volt a Belvárosban. Finom bõrcipõket varrt, csak tehetõsek engedhették meg maguknak, hogy nála vásároljanak. Ismerték a szakmában már a harmincas évek vége óta, könnyen jutott hozzá a jó minõségû alapanyagokhoz, feketén szállítottak neki. "Kéz alatt" kapom - mondogatta. Idõnként rajtakapták, a hatvanas évek nem a kisiparosok világa volt. Ilyenkor lefoglalták a készletét, vitték a rendõrségre, de néhány hónap után újra szabad lett, megúszta kisebb-nagyobb büntetéssel, és folytatta az üzletet ott, ahol abbahagyta. Állítólag volt egy jó embere a kapitányságon, akivel együtt volt orosz fogságban, és õ segített neki, ha egy "jóakarója" befújta a nyomozóknak. Ha szabadlábon volt, gyakran szivarozgatott vasárnaponként a folyosón, nézegette a szépasszonyokat. Egyedül élt, a felesége még az ötvenes években elhagyta, egy katonatiszttel Veszprémbe költözött, állítólag nem bírta már, hogy állandóan valahol valamilyen nõnél tölti az estéket. Vitte a fiát is magával. A cipészmester úgy szerette a szép nõket, mint az elegáns cipõket. Szívesen csapta a szelet egy-egy találkozáskor a lépcsõfordulónál a piacról hazasietõ háziasszonyoknak, akiknek csak a munka, a család és a rohanás jutott. Megszínesítette az életüket a beszélgetésekbe szõtt bókokkal. Legjobban a szalmaözvegyeket szerette. 

Fiatal korában jóképû férfi volt. Gondtalanul élt, mint aki örökké tükörbe néz, és nem látja a mögötte lévõ valóságot. Az apja hivatalnok volt, talán a kultuszminisztériumban, de lehet, hogy egy biztosítótársaságnál. Jó iskolába járatta a gyerekét. Az Izabella utcai kereskedelmiben érettségizett. Esélyekkel teli élet állt elõtte. Megfordult Bécsben, Párizsban is. Nyitva álltak elõtte a lehetõségek, az egyetemek kapui, de elpuskázta sorra a jó alkalmakat. Igazából nem érdekelte semmi a bulizáson kívül. Egy nap az apja megunta a kalandozásokat, méregbe jött, és elvitte egy cipészmesterhez, hogy tanulja ki a szakmát. Még otthonról is elküldte, hónapos szobát bérelt neki közel a mûhelyhez, a külvárosban. Álljon meg a saját lábán. A szakmát meg is tanulta, nem is volt ügyetlen, ahogy mestere mondogatta róla. Aztán behívták katonának, csúszott-mászott az orosz vidéken, aztán fogságba esett két évre. Hazatérve, itthon a negyvenes évek végén egy cipõgyárban dolgozott. Párttag lett, üzemi félórákat szervezett, õ volt a meós. Igyekezett emberséges normákat összeállítani, nem is utálták a melósok. Ötvenhatban ott volt a Rádiónál, és õ is híve lett a munkás-önigazgatás eszméjének. Bízott a függetlenségben. Õ lett a gyár munkástanácsának vezetõje. Járt a Corvin közben is. A forradalom leverése után két évet ült, majd visszament a gyárba, de szabadságra vágyott. Az apja halála után örökölt pénzbõl felszerelt egy kis mûhelyt, BM-es ismeretsége révén még engedélyt is kapott. Maszek lett. Beleöregett a huszadik századba. Maradtak számára az elcsábítható csalódott nõk. Mindig tudta, hogy hézag vagy csapda elõtt áll. 

Visszatérve a régi házba, jövök az iskolából, már kézitáskám van, nem hátitáskával járok. Vígan lóbálom, ettem egy fagyit a Rigolettóban. Táskám kicsit nyikorog. Nem igazi bõr. Jön a délután, hozza Ormai nénit, hívhatom hozzánk telefonálni. Mindennap háromkor hívja a lánya. Ormai néni félig vak vagy egészen az, az nem derült ki soha, mert néha meglepõ módon látott. A férjével él, egyetlen lányuk boldog családanya. Olyan csendesen búgnak egymással, ahogy Debussy zenéjében beszél a szél és a tenger. Saci, az unokája nálam kisebb, õ a hétvégeken jön. Az apja orvos, aki kedves mamának szólítja anyósát. Dicséri közgazda feleségét, hogy milyen sikeres a kutatóintézetben, jólesik az öregeknek egyetlen lányuk boldogsága. Az életvonalaik nem gabalyodtak még össze. A gyerek jól tanul. Akkor még nem robbant szét a család, az orvos apa még nem lépett le egy szemészmedikával, a kislány csak késõbb maradt ki a középiskolából, mert nem bírta a tanulást meg a barátokkal való találkozásokat összeegyeztetni. Akkor még meggyõzõen mosolyogtak a hosszas búcsúzkodás közben a folyosón a vasárnapi látogatáskor. 

Ezekre gondoltam, amikor egy quebeci franciatanárnõvel utaztam a Citadella felé a buszon. Velem nézte 900 méter magasból a Szent Lõrinc folyót. Rúzsnyoma estig az arcomon maradt. Hamar véget ért a sétánk, amikor rájöttem: túlbuzgó hívõ, meg akarja szabni, mi a jó nekem. 

Novák Imre
Ez az írás 2014. március 28-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón