Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Cecília
(Lány spanyolcsizmában - 1. rész)
Most egy ideig Cecíliát kísérem. Nem leszek mindig vele, de figyelemmel követem, a sorsa izgat, elmondom, mit tudok arról, leírom, ami megesett vele, vagy ami megesethetett volna. Amit most felidézek, az a hetvenes években történt. 
  
Cecíliát az anyja mindig is szeleburdinak, felelõtlennek tartotta. Így volt ez bakfiskorában is, és a múló idõvel sem változott meg a véleménye. Cecília sem érezte magát igazi felnõttnek, a világ dolgaiban magabiztosan eligazodó nõnek. A sors azonban nem az érzéseinkre alapoz, amikor kézen fog, és visz magával. Cecília sem maradhatott meg a gondtalan kislánynak, õt is várta néhány hajtûkanyar.  
  
Ezen a nyáron újra sok férfival volt dolga, mint kamaszkorában, mert õ meg merte tenni azt is, amirõl barátnõi csak ábrándoztak. Akkor büszke volt arra, hogy õ a legjobb csaj a környéken, és minden fiú vele akar járni. Most is erõsnek érezte magát, és ilyenkor a csábításoknak nem akart ellenállni. Azt a kamaszos bátorságot kereste, amivel vadul rárohanhat az élet élvezeteire. Nem akarta elhinni, hogy belefáradhat a változásokba. Még önmaga elõtt is rejtve maradt tetteinek oka, csak annyit érzett, hogy valamilyen biztonságos helyet kellene találnia, ahol nyugalomra lelhetne. 
  
Június elejétõl alkalmi munkából élt, aztán néhány hétig együtt volt egy öregedõ férfival a Balatonon, aki gyereket akart tõle. Ígérgette, hogy elválik feleségétõl, de Cecília utálta az izzadós, nyakkendõs férfiakat, akik indiánregényekrõl mesélnek, és õk képviselik egyszerre a bennszülöttek és a fehér ember civilizációját is, miközben majdnem megfulladnak a szorító hazugságaiktól. A férfi alapvetõen lusta volt, mondhatni melankolikus, és csak néha lángolt fel egy-egy izgalmas történettõl, ekkor lázba jött, lelkesedett, mindenfélét tervezett, különféle helyekre vitte a lányt, ettõl Cecília megszédült, ilyenkor elfelejtette minden rossz érzését, még közös jövõt is képes volt elképzelni. Aztán a lelkesedés elmúltával, újra olyan rémesnek találta férfi szavait, mint egy unalmas fizikakönyv mondatait. A férfi hitt a magyarok istenében, amire Petõfi versében esküszünk, de neki ez nem jelentette azt, hogy mindenki ellenünk van, és örökké harcolni kell. Élt benne egy vágyakozás egy sosem volt magyar aranykor után. 
  
A férfi ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik még ügyelt a nadrág, a mandzsettagomb és világpolitika kapcsolatára. Éleslátása a kételkedés prizmáján át elvezetett oda, hogy számára nem dõlt el, hány világ van. Azon töprengett, hogy a kigondolt formák valóban lehetségesek-e organikusan. Cecília ebben a viszonyban arról gyõzõdött meg, képes arra, hogy meglepje a világot, és valamilyen váratlan megoldással álljon elõ. Megtalálta magában az avantgarde mûvészekre jellemzõ lelkületet, ami váratlanságával teszi egyedivé az embert. 
  
A férfi komolyan számolt a lánnyal, és egész belebolondult, pedig jól állt gyakorlati ész dolgában. Az utolsó napokban már reggeltõl estig sírt, félt a szakítástól, könyörgött, fogadkozott, tervezgetett. Erre aztán végképp ráunt Cecília, és nem érdekelte, hogy a csalódás zsírlerakódásokkal, bõrráncokkal jár, és megfáradt, törõdött emberré teszi a férfit. Szó nélkül hagyta ott az új életrõl ábrándozót, és egy szankszritül tanuló fiúval csavargott tovább, akiben azt élvezte, hogy hiába volt életélvezõ, mégis számûzöttnek érezte magát. Ez az érzés igazán ismerõs volt számára. 
   
A fiúval újra parkban aludtak, reggelenként, mint a menekültek, pokrócba takarózva ültek a padon. A fiú a különbözõ jellemû emberekrõl beszélt, meg a hamis életrõl és a rossz hírnévrõl, meg a gyomokról, amiket gondozni sem kell, mégis léteznek. Napközben söröztek, lángost ettek, fürödtek a Balatonban és szeretkeztek. Amikor megunta a fiút is, elmesélte neki az életét, megtoldotta néhány elborzasztó részlettel. A nyelvész-jelölt bedõlt, elhagyta õt. Búcsúzóul arról beszélt, hogy sajnálja õt, mert ahelyett, hogy drágaköveket gyûjtene, kevert mérgekkel kalmárkodik. A fiú számára így fogalmazódott meg a szimbólumok nyelvén a közösen eltöltött néhány nap tapasztalata. 
  
Cecília soha nem ivott sokat, csak annyit, amivel felgyorsíthatta az idõt, és amennyit elbírt a gyomra, és amitõl még nem érzett émelygést. Vigyázott, ne veszítse el öntudatát, és ne gyötörje a részegség szülte elkeseredés vagy halálfélelem, ne térjenek vissza riasztó álmai, hogy vallatják, mert boszorkánynak tartják és kínozzák. 
   
A kalandozások között gyakran került intellektuális életet keresõkkel kapcsolatba. Érdemes megemlíteni Gyurit is, aki komolyan vette a természetvédelmet, és bûnnek tartotta a környezet elleni vétségeket. Kapcsolatuk vége felé egyszerre aggódhatott a lány elvesztéséért és a Földért. Utolsó beszélgetésük alatt többször is elhaladt mellettük egy mentõautó, amit Cecília rossz jelnek ítélt, akár egy bagoly látványát. A férfi olyan elkeseredetten nézett rá, miközben a világ pusztulásáról beszélt, hogy a lány azt hitte, ez a zöld szív már kihullott az ózonpajzson. Gyuri szenvedélyesen beszélt: 
  
- Azt sem tudod, mi folyik a csapból! Hagyják, hogy a mérgezõ anyagok a földbe, a karsztvizekbe jussanak, aztán bennünk végezzék. Orrfacsaró bûzben sétálsz a városban, soha el nem bomló hulladékhegyek között. Tavaly szerveztem egy hulladék-archeológiai kiállítást. Befõttes üvegekbe gyûjtöttem az eldobott, kiszívott, lerágott szerves és szervetlen anyagokat. A hatás fokozása érdekében még címet is adtunk mindegyiknek. Majdnem száz üveget állítottunk ki BIZART STÚDIÓ kiállítótermében. "Mélytengeri happening a pesti flaszteren" - ez volt a program címe. Jó volt látni, ahogy közelrõl nézegették az emberek a bomló anyagokat, vagy az örökkévalósággal is versenyre szálló tárgyakat. A végén azt mondtuk, hogy aki akarja, az hazaviheti bármelyik üvegünket. Alig maradt néhány darabunk. De hová tették? - tárta széjjel két karját Gyuri, aki még most sem értette, miért nem maradtak ott a tárgyak. 
  
Cecília értõn mosolygott és tudta, éjjel lerobbant, rozsdás autók között csavarog majd álmában egy ócskavas-telepen. Nézte az átszellemült férfit, akibõl csak úgy áradt felé a szubkultúrák savanyú szaga. 
  
- Ezt a civilizációs utat nem lehet sokáig járni - mondta Gyuri egy tudós bölcsességével. - Az õserdõbõl parkot, a vadcsapásokból sétateret építõ ember a biológiai létét fenyegeti. Folyik az élethelyek felszámolása, és a fajok elleni irtó hadjárat. Az igazi veszélyt a degeneráció jelenti, ha elfajulnak az evolúciós teremtõkészség tartalékai. Annyi a hamis próféta, pedig az igazi tudományos szabadgondolkodó az, aki a biológiai változatosság, az evolúciós kreativitás híve. 
Cecília látta, hogy a férfi már módosult tudatállapotban van, amely a sámánok, dervisek révületéhez hasonlít, és érezte, hogy már õt is természetfölötti erõk ihletik. 
  
A férfi folytatta: 
- Micsoda ellentmondások vannak! A világmindenség anyagának 90-99 százalékát nem is ismerjük, kialakulásuk korai fejezeteit sem. Az elsõ égitestek anyagát nem atomok alkották, hanem egy ismeretlen sötét anyag. Mennyivel könnyebb dolgunk van a növényekkel. Az ember már a géneknél tart. Természetes édesítõanyagot visznek a gyümölcsökbe, hogy mézédesek legyenek. A növényvédelem már ott tart, hogy skorpiómérget hoznak létre a növényben. Nincs messze már az az idõ, hogy a géntechnológia révén a legkülönfélébb ízû és színû növényeket állítják elõ, és akkor nem elképzelhetetlen a csokoládé ízû alma és citromízû banán. 
  
Cecília hirtelen olyan furcsán érezte magát a mikroszkópszerûen látott világban, hogy elköszönt Gyuritól, és már nem várta meg a drogok, illetve a doppingszerek által okozott károk felsorolását, ami még szintén a férfi kedvenc témái közé tarozott. 
  
Augusztus utolsó hetében látogatta meg anyját. Félve csengetett, tartott attól, hogy az anyja újra rátámad, lehordja mindennek, mint ahogy korábban tette, ha rosszat hallott vagy feltételezett róla. Szelíd arccal állt az ajtóban, és ez hatott. Az asszonyban felülemelkedett az anyai érzés a moralistán, és nem bántotta. Félszavakat mormolva tessékelte be, és Cecília kislányosan teljesítette is az utasításokat, tudta, anyja ettõl boldog és elégedett lesz. 
  
- Éhes vagy? - kérdezte az asszony, és már hozta is a levest, tányérokat rakott az asztalra és merített is. Most sem bízta rá, hogy õ döntse el, mennyit akar enni. Úgy viselkedett, mint aki tudja, mennyire éhes a másik. Szótlanul kanalazták az ételt, aztán az anyja szólalt meg: 
- Jó, hogy ezt szegény apád nem élte meg. Igaz, õ is nagy csavargó volt, de nem ennyire… 
Újra elõvette kedvenc fegyverét, lánya lelkiismeretére próbált hatni, de most csak mérsékelt gyötrésnek szánta. Cecília hallgatott, tudta, anyját nem lehet meggyõzni, õ mindig a megtévedt bárány marad a szemében, meg a rossz példa, akirõl mesélni lehet a kishúgának, akit talán meg lehet menteni a nõvérérõl hallott intõ példák alapján, és olyanná formálhatja, mint amilyen õ, és amilyennek Cecíliát is szerette volna látni. 
  
Cecília mindig lázadozott anyja akarata ellen. Néha csak dacból, mert megpróbált önállóan dönteni, hogy kipróbálja erejét. Anyja kispolgári élete ellen lázadt, õ egy olyanról ábrándozott, ahol nincsenek lépéskényszerek, van pénze, szép lakása, maga dönt sorsáról, és ahol nem csak az elkeseredett sóhajtás marad estére az emberben, ha kellõen kidühöngte magát azon, milyen kegyetlen, gonosz is a világ. 
  
A leves még nem fogyott el, mikor a húga belépett a szobába. Látszott rajta, hogy bizonytalan, nem tudja, anyja és nõvére most milyen viszonyban van. Tartott attól, hogy újra veszekedésbe csöppent. Cecíliához nem mert kedves lenni, eleget hallotta már anyjuk korholását, ahogy a nagyobbik lányról beszélt. Pedig szerette volna, ha õ is otthon lenne. Cecília elmosolyodott. Régen látta a lányt, aki már kamaszodik, megnyúlt, a melle is fejlõdött. 
  
A helyzetet oldandón a kislány egy történetbe fogott, mintha mindig is együtt lennének. 
- Képzeljétek el, szörnyû dolgot láttam a kapu elõtt. Ahogy a ház elé értem, egy nõ jött szembe velem egy kisgyerekkel a karján. A bokrokon akart átvágni, és néhány méterre tõlem elesett. A gyerek, aki úgy tízhónapos lehetett, pont a fejét ütötte be, ijesztõen nagyot koppant a betonon. Férfiak jöttek segíteni, de a nõ felugrott és tovább akart rohanni a gyerekkel. Akkor vettem észre, hogy a baba alsó részén nincs ruha, egy ingben szaladt vele a nõ, pelenka nélkül. Ekkor az is kiderült, hogy a nõ tántorog, látszott, hogy részeg. Ekkor valahonnan egy férfi jelent meg, elvette a gyereket, és õ futott vele, a nõ artikulálatlanul üvöltött: "Kurvák, adjátok vissza a gyermekemet!" A ház körül kergetõztek, egy tízéves fiú segített a férfinak, õ figyelt és mutatta, merrõl jön az anya. A férfi vigyorgó arca volt a legdöbbenetesebb. 
  
Cecílián furcsa borzongás futott végig. Anyjára nézett, tudta, mire gondol, de az asszony most nem kezdett az ital káros voltáról beszélni. Õt is elborzasztotta a történet. Cecília beleélte magát a részeg nõ helyzetébe. Látott már õ is hasonló jeleneteket, és Istvánra gondolt, akivel néhány hónapig járt. Õ mondta egyszer neki, mikor egy sörözõbõl kijövet két férfi vert egy asszonyt, hogy õ is így jár majd. István megjegyzését jól megjegyezte, mint egy történelmi határkövet, de ezzel a fiú mélyen meg is sértette, és nagyon megijedt, hogy beteljesedik a jóslata, ezért zaklatta fel mindig az erõszak. 
  
Mikor túl voltak a lány történetén, azt mondta az anyja: 
- Ülj le, kislányom, egyél, ne gondolj rájuk, tudod, vannak olyan emberek, akik furcsán élnek! 
Húga engedelmesen melléjük telepedett. Csak a kanálcsörrenések hallatszottak, õk hallgattak. 
 - Itt maradhatok? - törte meg a csendet anyjához fordulva Cecília. 
Az anyja felkapta a fejét, szemöldöke összerándult, és nem késett a válasszal, bizonyítva, hogy számolt ezzel a kéréssel. 
- Neked itt már nincs helyed. Te innen elmentél. Visszaút nincs! 
  
Néhány pillanatig állták egymás tekintetét, aztán Cecília felállt, és kiment a fürdõszobába. Szemben állt a tükörrel, egy ideig nézte magát, aztán megfésülködött, hátul gumival összefogta a haját, mert úgy látta, hogy nagyon szétáll. Mikor végzett, újra a tükröt bámulta. Szerette nézegetni magát, a hiúságnak ez a megnyilvánulása kislány kora óta élt benne. 
- Mi legyen most? - mormogta a tükörbõl ránézõ alaknak. - Felmegyek Edithez - súgta magának. 
  
Úgy gondolta, talán néhány napig nála maradhat. Erre már volt példa, lakott Editnél, csak akkor jött el, amikor Laci odaköltözött. Akkor így vette elejét a féltékenykedésnek, mert Laci szívesen ült be az õ szobájába beszélgetni, amit Edit rossz szemmel nézett. 
  
Hiába volt meg a terve, Cecília a délutánt még az anyjáékkal töltötte. Tudta, nem marad le semmirõl, vagy Editnél lesz, vagy máshol. Valahogy csak lesz. Leült a régi ágyára, mászkált a lakásban, újra érezte azt a szelíd csendet, ami gyerekkorában körülvette, és amit egyszer szeretett, egyszer utált. Felidézõdtek benne emlékei, kalandjai, vágyai. Anyjával alig beszélgetett, és azok is csak apró, jelentéktelen dolgok voltak. Érezték, hogy most megint hosszú idõre elválnak, és nem érdemes a közeli jövõrõl társalogni. 
  
Húga láthatólag örült az együttlétnek, igyekezett körülötte lenni, mesélt iskolai élményeirõl meg a barátnõirõl. Cecília élvezte a kislány csacsogását. 
  
Csak este ment el. A konyhában még ivott egy pohár szörpöt. Elõtûnt emlékeibõl gyerekkori papagája, akivel vacsora után játszadoztak a konyhaasztalon. Még a szagát is érezte. Hallotta szárnysuhogását, kis karmainak kopogását, ahogy a viaszkos vásznon tipeg. Megjelent elõtte apja arca, és mintha mosolygott volna rá... 
  
Aztán elbúcsúzott. Az ajtóig húga kísérte és csak annyit mondott: 
- Tudod, anyának van valakije. 
Ez az írás 2014. január 3-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón