Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Kõ-Szabó Imre
(1936 - )
A kirekesztett
Már szürkült, amikor a fiatal tanítónõ kinyitotta a kaput. Keskeny betonjárda vezetett be az udvarra. Hangosan köszönt, várt. Semmi mozgás, minden csendes volt, csak az aprójószág zajongott éhesen az udvaron, a tanítónõ köré gyûlve. 
  
- Jó estét! - ismételte meg még egyszer a köszöntést, talán egy kicsit hangosabban. 
  
- Igen, megyek! - jött távolról, valahonnan az udvar mélyébõl egy gyenge hang. Majd Szekercés nagymama csoszogott elõre. Kezében egy gömbölyû kosarat hozott. 
  
- Isten hozta tanító néni! - mondta az öregasszony, és apró szemeivel végignézett a tanítónõn. 
  
- Csak egyedül? - kérdezte a tanítónõ. 
  
- Igen. A többiek kimentek kukoricát törni. 
  
- És a gyerekek? 
  
- Azok is! A Feri már nagy gyerek - tizenhárom éves. Ugyanúgy dolgozik, mint az apja. A múltkor kint volt az erdõn, két hétig. Tessék nézni, mennyi fát termelt - és mutatja az udvar végében összerakott fahegyet. 
  
- Ezt mind õ vágta? - kérdezte hitetlenül az öregasszonyt. A fa lehetett vagy nyolcvan mázsa. 
  
- Az apja is segített, de nem sokat - tette hozzá igazolásul. - Most is együtt dolgoznak. Tudja, a võm éjszakás, bent dolgozik Vácon. Reggel aludt egy kicsit, aztán kimentek. 
  
A folyosón beszélgettek, az öregasszony hirtelen észre is vette, invitálta beljebb. 
  
- Tessék már bejönni, ne álljunk itt kint. 
  
- Nem, köszönöm. Már megyek is! 
  
- Ne tessék sietni. Még maga nem is volt nálunk? 
  
- Még nem voltam, de láttam, hogy építkeznek - válaszolta a tanítónõ. Körülnézett. A régi falusi parasztházhoz most oldalt egy szobát építettek. Az utcai rész szépen, kõporos vakolással már készen állt. Onnan kintrõl nem létszik a régi ház. Egybe húzva olyan, mintha teljesen új lenne az egész. Itt, az udvaron, még csupaszok a téglák. Az öregasszony mindjárt hozzá is teszi: 
  
- Tudja, a tavasszal építettük ezt a szobarészt. Erre már nem futotta a pénzbõl. 
  
- OTP-re készítették? 
  
- Adósságot mi nem csinálunk! Majd tavasszal! Húsvétra meglesz! - mondta, majd hozzátette: - Tessék megnézni az új bútort. Ezt most vették, két hete - tessékelte be az új szobába. 
  
A tanítónõ körülnézett. 
  
- Üljön már le, kedves! - mondta Szekercés néni, és kihúzta a kárpitozott támlás széket az asztaltól. A horgolt, kis kerek terítõt megigazította rajta, és kötényének belsõ felével letörölte. Õ állva maradt. 
  
A tanítónõ végignézett a szobán. Sötétbarna, kommersz kombinált bútor, még érzõdött rajta a politúr szaga. Fehér, tiszta fal, rajta a rekamié fölött egy széles keretben valami szentkép. Lejjebb a gyerekek bekeretezett fényképe. Születéskor, meg elsõ áldozáskor. A szemközti falon a szülök, isiástól meredek derekú, mesterkélt esküvõi képe. 
  
A padló olyan fehérre volt sikálva, mint a frissen esett hó. Két kis rövid szõnyeg az asztal elõtt. Szekercés néni figyelte a tanítónõ tekintetét. Hangosan folytatta: 
  
- A szõnyeget, azt még karácsonyra megveszik - mondta és megigazította az imakönyvet, meg az olvasót az asztalon. 
  
- Ugye szép? - kérdezte és elégedett arccal õ is körüljáratta tekintetét. 
  
- Szép, nagyon szép! - mondta erõltetve, mert nem akarta megsérteni az öregasszonyt. 
  
- Õk akarták. 
  
- Maga nem? 
  
- Nekem, tudja kedves, már mindegy. Én már elvagyok akárhol. Nekik meg kell, mert csak egy szoba, meg konyha volt nekem valamikor. 
  
- Itt ki alszik? - kérdezte a tanítónõ. 
  
- Senki. Ez kell, ha jön valami vendég. Azt fektetik ide, ebbe a tisztaszobába. 
  
- Õk a másikban alszanak? 
  
- Igen, ott! Jöjjön, megmutatom - és elindult elõre, hogy mutassa az utat. 
  
- Magáé a ház? – kérdezte tõle menetközben. 
  
- Már nem. A lányomé, tavaly ráírattam, annyira akarta. Mindig azt mondta, õ is szeretne olyan szép házat építeni, mint a szomszédok. De, ha nem az övé, akkor minek költsön annyit rá? - itt egy kis szünetet tartott, aztán egy kissé elkeseredettebb hangon folytatta: - Tudom én azt, hogy ezt az egészet nem a lányom találta ki. A võm! Mert az ilyen ember. Teljesen kitúrnak a házamból - hirtelen elhallgatott. Könny futotta el a szemét, a kötényébe törölte meg. 
  
- Nem szól hozzám semmit. Jön, megy, ha itthon van. Jó reggelt! Jó napot! - és kész! Mindent a lányom mond, azt bujtogatja az a gazember. 
  
- Magával egyáltalán nem is beszél? 
  
- Még régebben beszélt, de mostanában nem szól. Ha bemegyek a konyhába, kijön, vagy bemegy a szobába - mondta az öreg Szekercés néni és befejezte a szipogást. 
  
A konyha, ahová beléptek, köves és nagyon tiszta. A tûzhely széle fényesre csiszolva. A falon hímzett falvédõ, két galambbal. Az asztalon mintás viaszosvászon. Az ajtó mögött pokróccal leterített heverõ. 
  
- Ez a konyha! - mutatta, majd pedig beljebb ment: - Ez pedig a szoba! 
  
A két hatalmas ágy beágyazva, egymás mellett. A szoba földes, érzõdött a mázolás szaga. A nagyképernyõs tévé horgolt csipketerítõvel leterítve ott állt a sarokban. 
  
- Szokta nézni a tévét? - kérdezte a tanítónõ.  
  
- Szoktam, igaz rontja egy kicsit a szememet, de nekem már mindegy - legyintett a kezével. - De nem itt! - tette hozzá. 
  
- Hát hol? 
  
- Tudja, a võm miatt. Nem szeretek én tolakodni. Inkább elmegyek a védõ nénihez. Az mindig egyedül van. 
  
- És hol alszik?  
  
Az öregasszony a tanítónõre nézett, sírásra szorult a szája, nagy könnycseppek futottak ráncolt barázdált arcán. 
  
- Én már csak kint a kamrában - lassan elindult, ki a folyosóra. A tanítónõ követte. Az öreg néni a kerek kosárból menetközben kukoricát szórt a tyúkoknak, majd megállt a kamra elõtt. Mellette az összeácsolt padlásfeljáró létrája állt, a vége az ajtóig ért. 
  
- Látja, énnekem már csak ez jutott. 
  
A barnára mázolt, a repedésektõl fura alakzattal tarkított ajtót kinyitotta. Pici helyiség, kamra. Bent egy ágy, magas, régimódi ágyvégekkel. Kicsi asztal, mellette kerek vaskályha. A falat, meg a mennyezetet nem lehet látni, mert festés helyett csomagolópapírral volt befedve. A rajzszegek fényes fejei úgy fénylettek, mint csendes estén a csillagok. Keresztbe, a szobának berendezett kamrában, egy ruhaszárító kötél volt kifeszítve. Ott lógtak Szekercés néni félig száraz, rózsaszínû nadrágjai. 
  
Zavartan lekapkodta õket és bedugta az ágyterítõ alá, aztán megállt, ott a kamra közepén. A tanítónõ csak ekkor vette észre, hogy mennyivel alacsonyabb nála Szekercés néni. 
  
- Ide jutottam - mondta és kezével sután körbe mutatott. - Pedig az egész ház az enyém volt. 
  
- Most a lányáé, aztán majd a gyerekeké lesz - próbálta valahogy a tanítónõ megnyugtatásként magyarázni. 
  
- Nem érdemlik meg. Fõleg, a vejem. Az egy durva, mogorva ember. Nem õt akartam én a lányomnak, de már mindegy. Volt jobb kérõje, de õ csak válogatott - fakadt ki, indulat feszítette beszédét. 
  
- Az a fontos, hogy boldogok. Van két szép unokája - mondta a tanítónõ. 
  
- Õk az én örömeim. Csak az a baj, hogy õk is megnõnek, én meg megöregszem, és egyre kevesebbszer jönnek hozzám. 
  
- Így van ez! Az élet így hozza, de azt nem értem, hogy maga csak itt lakik kint - mondta a tanítónõ. 
  
- Hol laknék? - kérdezte. 
  
- Bent a szobában, valamelyikben a kettõ közül. 
  
- Azt nem engedték meg nekem - mondta az öregasszony és látszott rajta, hogy talán egy pillanatra el is képzelte, amit a tanítónõ mondott. 
  
- A hidegben is itt lakik? - kérdezte, mert kíváncsi volt, hogy télen abban a nagy hidegben is itt hagyják ezt a töpörödött öregasszonyt ebben a kicsi kamrában, ezzel a vaskályhával, meg a repedezett faajtóval, ahol a hideg téli szél járkálhat ki és be. - Télen megfagy maga itt! - mondta a tanítónõ. 
  
- Nagyon ritkán alszom itt. Elmegyek a védõ nénihez aludni is. Mert tudja, õ is egyedül van. Meg a másik lányomhoz, Pestre. Aztán ott vagyok tavaszig. De nem szeretem én azt a várost - látszott rajta az idegenkedés, hogy a város forgalma viszolygást váltott ki benne. 
  
- Tudja, kedves, nem tudok én már elszakadni ettõl a háztól. Az a pesti lányom mindig hív, mondja is. Anyus, maradjon csak nyugodtan. Minek menne haza? Kapálni? Öreg már a maga keze ahhoz. Pihenni kell magának! 
  
Szünetet tartott itt. Apró szemét körbe járatta az udvaron. Látszott rajta, hogy kimondhatatlan gondolatai messze futottak most. 
  
- Nekem itt kell meghalnom, ebben a kis kamrában! - mondta csendesen, aztán visszaakasztotta a görbülõt, behúzta a repedezett faajtót, mintha féltené a tanítónõtõl az õ utolsó, kis világrészét. 
  
- Maga is lesz egyszer öreg - mondta a tanítónõnek. - Lehet, hogy a gyerekei is kitúrják. 
  
- Azt nem engedem! Nem törvényszerû az! - mondta az öregasszonynak. - Mondja meg a lányának, még õ is lakhat itt a kamrában, aztán majd mit szólna hozzá? 
  
- Lehet, de csak utánam - tette hozzá halkan. 
  
- Jövõ héten visszajövök - mondta a tanítónõ és elbúcsúzott. Szekercés néni az ajtóig kísérte. 
  
Aztán visszament a kamrájába és leült az ágy szélére. 
  
Másnap a gyerekek hozták a hírt a tanítónõnek, hogy Szekercés néni meghalt az éjjel. Állítólag bevett valami fehér port, lefeküdt a tisztaszobában, ruhástul, az ágyra, és többet nem is kelt fel.
Ez az írás 2013. április 2-án került a NapSziget honlapjára.
 
Kõ-Szabó Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón