Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Novák Imre
(1953 - )
Franciakrémes, mákostészta és kakaó
Narancsillatú délután volt. A nap fáradtan úszott, mint egy jóllakott naphal. Sugarai ráolvadtak a házakra, szétfolytak, mint a süteményre öntött forró csokoládé. Halovány páraköd lebegett a város felett, még a kismadarak is délutáni álomba merültek. A betonházak fõttek a napon a lakótelepen. 
  
A játszótéren focizó fiúk sem voltak olyan elevenek, mint máskor, pedig focizni "bezzeg" sohasem voltak fáradtak, ahogy a lányok mondták az iskolában, amikor kivonták magukat a szemétszedésbõl, táblatörlésbõl. 
  
Bágyadt délután volt, a labda is lassan gurult a füvön. A földre tett melegítõk között egy tíz év körüli fiú, Gyuri állt. Õ volt a kapus. Újra õt állították a kapuba, pedig a góllövõket irigyelte a focimeccseken. Neki kellett védenie, ráadásul a szülei tudta és engedélye nélkül jött le tanítás után a térre. 
  
Már egy hete büntetésben volt, mert lopott a szüleitõl. A nyári, párizsi útra gyûjtött pénzbõl emelt el magának több ezret. Kólát, édességet, bélyeget vásárolt az iskola melletti kisboltban. Az osztályterembe érve kínálgatni kezdte a fiúkat, és rögtön lett barátja, pedig azelõtt elhúzódtak tõle. Õt nem volt szokás meghívni szülinapi bulira, hozzá nem jött át senki legózni, gombfocizni. Nem volt játszótársa, barátja, és mivel nem volt testvére sem, magányosnak érezte magát. 
  
A lopással az iskolában bukott le, amikor elhagyott egy ötszázast a lépcsõn. Tanítója – miután megkérdezte az osztályban, kinek van sok pénze, és õ feltette a kezét, majd a zsebéhez kapott ijedten, és felkiáltott, hogy nincs meg az ötszázasa – rögtön tudta, hogy valami nem stimmel. 
  
Hamar kiderült az igazság, mert elõször azt mondta, hogy a hétvégén találta az iskola melletti parkban. A tanára felhívta a szüleit, akik meglepõdtek, hogy pénz van Gyurinál, de nem tartották valószínûnek a parki történetet, mert a balatoni telkükön voltak vasárnap. 
  
Akkor derült fény a tettére, amikor megnézték a spórolt pénzt rejtõ dobozt, és kiderült, hogy több ezer forint hiányzik belõle. Ez akkoriban egy tanító félhavi fizetése volt. Gyuri végül mindent bevallott, elmondta, hogy reggelenként vette ki a pénzt, mert arra gondolt, hogy megajándékozza belõle a fiúkat, akik majd szóba állnak vele, lesz barátja neki is, még akkor is, ha nem õ a legjobb focista, a legjobb matekos az osztályban. 
  
A leleplezõdés után otthon az apja kemény volt vele. Szíjjal verte meg. Eltiltotta a tévézéstõl, a játszótértõl. Csokit sem ehetett, pedig tele volt édességgel a hûtõszekrény. A szülõk elkeseredtek, az apa nehezen tudta feldolgozni, hogy reggel puszit ad neki induláskor és a háta mögött meglopja. Este a konyhában cigarettázás közben azt mondta a feleségének: 
  
- Szilvi, ezt most megígérem neked, hogy ha Gyuri nem változik meg tizennyolc éves korára, akkor én agyonütöm, és leülöm érte, amit kell, de nem lesz belõle ilyen felnõtt. 
  
Gyuri imádta a csokit, a kólát és a cukrot. Jó húsban is volt, oldalt kis hájacska lötyögött a derekán és a combja is elég vaskos volt. Mellette elég érzékeny is volt: ha csak csúnyán néztek rá vagy valaki nem volt elég kedves hozzá, rögtön megsértõdött, és hamar el is sírta magát. Érzékenysége mellett hirtelen természettel áldotta meg a sors, ezért sok kalamajkába keveredett. Hamar nekiugrott társainak, még akkor is, ha tudta, õ húzza a rövidebbet. Egyébként eszes, érdeklõdõ fiú volt, ehhez becsvágy is társult, fontosnak tartotta, hogy milyen osztályzatokat kap. Persze a nagydarab, túlsúlyos fiú nem ússza meg, hogy idõnként ne csúfolják. Gyakran keveredett összeütközésbe, ha Hájbüfének hívták. Ilyenkor csak Jancsik Pista bácsi, a tanítójuk tudta megállítani, különben a vécéig kergette volna a sértegetõt. 
  
Gyuri ezen a délutánon leszökött a játszótérre. Már nem bírta az ablakból nézni a focizókat. Kihasználta, hogy szülei csak öt körül érnek haza.  
  
Kicsit szomorú volt, hogy megint õ a kapus, de azzal vigasztalta magát, hogy örülni kell annak, hogy egyáltalán beválasztották a játékba. 
  
- Gyere, Hájbüfé! - mondta Csaba, a legügyesebb focista. - Védhetsz nálunk. 
  
Ez olyan jól esett Gyurinak, mint a déli cukrozott túrógombóc. 
  
Olyannyira az édességek rabja volt, hogy gyakran álmodott csokoládés tálakkal, süteményekkel, édes tésztákkal. Most még a Hájbüfé megnevezésért sem rontott Csabára, pedig ezért haragudott a legjobban. Néhányszor már megverte emiatt a vékony csúfolódót, de most elengedte a sértést a füle mellett. Élvezte, hogy ott lehet a fiúk között, nem kell a szobában kuksolnia, játszhatott, és ez mindennél fontosabb volt. Lelke mélyén úgy gondolta, lesz még alkalma, hogy megfizessen Csabának a sértésért. 
  
Gyuri jól védett, kipattant róla minden labda, hiába lõtt Norbi bombaerõseket, õ nem ijedt meg, mindenbe belelépett, még vetõdött is. 
  
Csaba nevetett, de a gúnyolódást nem hagyta abba: 
  
- Tömi a kaput Kucu! - mondta. 
  
A Kucu gúnynév legalább úgy fájt neki, mint a Hájbüfé. Ahogy nézte Csaba arcát, elkeseredett, rossz lett a szájíze, mintha citromba harapott volna. Végighasított benne a fájdalom, csalódott volt, hogy semmi sem számít, csak a sértések jönnek, ha jót tesz, ha rosszat. 
  
Lehajtotta a fejét, otthagyta a kaput, nem törõdött azzal, hogy még tart a játék, leült a fûre és sírt. Elõször halkan, vinnyogó hangon, aztán erõsebben, sok-sok könnyel bõgött. Benne volt ebben a büntetése, a magánya, a csoki utáni vágya és minden gúnyolódás. 
  
- Gól! - ugrott közben magasra Norbi, mert a labda begurult az üresen hagyott kapuba, a két melegítõ közé. 
  
- Hol van a kapus? Mit csinál? - néztek körül a gyerekek. 
  
- Nem ér! - üvöltötte Csaba és megfogta a labdát. 
  
- Nem ér! - mondta újra, aztán észrevette a földön ülõ Gyurit, aki teljes testében rázkódva zokogott. Összegömbölyödött, úgy ült, mint egy ott felejtett húsgombóc. 
  
Melléértek a fiúk, Csaba is. Már éppen újra rá akart támadni, amikor Géza megszólalt: 
  
- Hallgass, miattad kaptuk a gólt! - mondta kissé dadogva, de határozottan. 
  
Csaba tartott Gézától, most sem mert ellent mondani. Gyuri felnézett, és csak most kezdte sajnálni, hogy gólt kapott. Szomorú volt, és ilyenkor mindig éhes lett. Ahogy körbeszimatolt, finom illatok szálltak fel az égre. Végleg eldöntötte, hogy szakács lesz, ha felnõ, és annyit eszik majd, amennyit akar. 
  
Oldalra nézett, meglátta az apját. Nem sok jóindulat volt a tekintetében. Gyuri még éhesebb lett, és szédülni kezdett, mint a cirkuszi trapézon szokás. Azt érezte, hogy nem is az igazi apja nézi, hanem egy idegen, aki örökbefogadta, és egy örökéhes élõsködõnek nézi, aki franciakrémessel álmodik és mákostésztát eszik csokival és hozzá kakaót iszik.
Ez az írás 2013. március 3-án került a NapSziget honlapjára.
 
Novák Imre további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón