Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Móritz Mátyás
(1981 - )
A közelgõ végzet árnyékában
Hatalmasabbak voltak mint az ember, és évszázadokkal, ha nem évezredekkel jártak elõttünk az evolúcióban, de mindeddig én is csak fantáziáltam róluk, miközben az apró és cseprõ dolgaimmal voltam elfoglalva, mint sok milliárd embertársam a földön. De bekövetkezett a lehetetlen, és a valószínûtlen, - és ránk szabadultak mint a legfõbb fenyegetés veszedelmes forrása. Számukra csupán egy alsóbbrendû lény volt az ember, és egyetlen hitvallásuk az volt hogy leigázzanak minket. Minket, és az állati létformánknak még az írmagját is igyekeztek eltaposni. Most érkezett el a pillanat hogy megkezdjék véres hadjáratukat, ami nemzedékrõl nemzedékre aktuálisabbá vált. Elõször találkoztam Én is velük, de rögtön el is szerettem volna felejteni borzasztó külsejüket, a v-alakú furcsa szájúkat, a hegyes felsõajkaikat, a szemöldökbarázdáik hiányát, az áll nélküli, ékszerû ajkat, a szájuk szüntelen rángatózását, a tapogatószerveik gorgócsoportjait, a tüdejük szaggatott légzését, az óriási szemeiket, a nyirkos, barna bõrüket, a nehézkes, és kínos mozgásukat. Kimondottan rettenetesek voltak. Elsõ találkozásom velük undorral és félelemmel töltött el. Nem kellett sok, és menekülõre fogtam, miközben egy sereg fába beleütköztem, úgy bukdácsoltam keresztül a tömegen. Nõttön-nõtt bennem a láthatatlan rémület, hogy bármelyik pillanatban lecsaphatnak, és kiolthatják az életemet. Mellékutakon szaladtam az izgatottságtól, többször majdnem össze is estem, a heves és tõlem szokatlan futás annyira kimerített. 
 
Volt aki egyszerûen leheveredett a fûbe, és úgy is maradt, - várva a megváltó halált. Most hosszasan ecsetelhetném azoknak a napoknak a történéseit, de nem nagyon szeretném az olvasót fárasztani. Nem tudott róluk, és sebezhetõségükrõl senki és semmit. Még a katonák sem, akik most még csak nem is tudtak titkolózni, hiszen õk is értetlenül álltak a történtek elõtt. Az emberek egy percig sem érezhették biztonságban magukat, mert nem ért egy megveszekedett fabatkát sem a katonaság állítólagos védelme, és felkészültsége. Senkivel nem volt kedvem megtárgyalni a küszöbön álló csatát, - ami inkább mészárlásnak tetszett. Mögöttem a fák koronája füstös, vörhenyes lángba borult, és a fõtéren álló templom tornya is romba dõlt. Sorra tûntek el a házak oromzatai. A házak megmaradt falai fölé emelkedett rémség már meg se lepett, hiszen mintha már olvastam volna róluk, ezekrõl a háromlábú géptömegekrõl, az érclábakról, a hosszú és hajlékony, csillámló tapogatószervekrõl. Majd újabb és újabb gépek követték õket, én pedig ideiglenesen egy biztonságosnak tûnõ házban húztam meg magam, ahol egy palackot teletöltöttem jó erõs alkohollal, a létezõ összes zsebemet pedig megtömtem kétszersült-csomagokkal és hússzeletekkel. Majd folytattam fejvesztett menekülésemet pár megszenesedett holtest, órák, papucsok, ezüstkanalak, és egyéb értéktelen és szóra sem érdemes apróságok mellett. Tudtam hogy a halál közeledik. A halál, amely megadja a leckét mindazoknak, akik a földi fegyverekben és azok hatalmában egy percre is bíztak. A lények egész századokat mészároltak le, az ágyuk teljesen használhatatlannak bizonyultak a Marsbeliekkel szemben. 
 
A huszárok, a különleges osztag, és minden katonai szervezet menekülõre fogta, a fekete és mérges gõzfelhõk elõl rohanva, vissza se nézve. Az ütegek megolvadtak, a városokat sorra elpusztították, és lassan Budapest felé nyomultak, elsöpörve midet, ami az útjukba került. Érthetõ volt hát a félelem, amely 2013 január 11.-ére virradóra, mint zúgó hullám, söpörte végig a fõvárost. A menekülés folyama gyorsan zuhogó áradattá dagadt, mely tajtékzó és hisztérikus csapkodással vette körül a vasútállomásokat, a villamosokat, rémes torlódással rohanták meg az emberek a plázákat, hogy kifosszák azokat. Pár óra leforgása alatt mind a politikai vezetés, mind a rendõri szervezet elvesztette sosem volt tömörségét, alakját és erejét. A miniszterelnök persze külföldön tartózkodott, egy díjkiosztó gálán, és esze ágában sem volt hazatérni. Jól öltözött emberek szolgálati autókba, vagy taxikba vágták magukat, ijedt asszonyok gyermekeiket a hónuk alá kapva rohantak, bemocskolt ruháikkal, és könnyes arccal. Egyiket-másikat egy-egy férfi támogatta, vagy sürgettem vagy szidta mint a bokrot. Persze hamar elõkerültek vackaikból az ország csõcseléke is, fekete rongyokban, kimeresztett szemekkel, mocskos szájjal lármázva, követelve a veszélyességi pótlékot. Menekülõre fogták a hivatalnokok, a boltosok, a katonák. Egy közös volt mindegyikünkben, az arcunkra fagyott kín és félelem. Itt-ott veszekedés támadt, például a 4-6-os villamosok megállójában, hogy ki szálljon és szállhat fel. Keveseknek volt jegye vagy bérlete, így csak a szerencsések élvezhették a villamos gyújtotta kényelmet. 
 
A tömeg megelevenedett, köztük a járókeretes csorosznyák, a bottal tébláboló vén múmiák is, akik egy-egy üres hely reményében a Csepeli-HÉV felé vették az irányt, hogy talán a Szigeten végsõ menedéket találnak. Érdekes módon egyiküknek nem sajgott a lába, nem fájt a viszere, a lumbágója, vagy mit tudom én mije. De minden fiatallal, és a vezetõvel is vitatkozni kezdtek, szemrehányás szemrehányást követett, és a kiabálással a botok és járókeretek lármája keveredett, ahogy a Helyi Érdekû Vasút oldalát döngették. A legtöbb öreg hangja erõs volt és friss, mintha csak erre a napra vártak volna. A lármájuk refrénje mindig ez volt: Utat! Utat! Jönnek a nyugdíjasok! A marsbeliek jószerével egész Budapest lakosságát megsemmisítették. A Csepeli HÉV történetében sohasem volt még példa arra, hogy ekkora emberi tömeg együtt mozogjon és nyomakodjon egy-egy szerelvényre. A gótok és a hunok hordái eltörpültek azon embermassza mellett, akik egymást taposva igyekeztek elérni az utolsó HÉV-et. Százak, vagy talán ezrek préselõdtek fel a szerelvényekre, botokkal, szatyrokkal felfegyverkezve, rohanva elõre és eszeveszetten. Kezdete volt ez a civilizáció szétbomlásának, az emberi nem lemészárlásának. Akik sikeresen elértek Csepelig, azok szétszóródott sokasága érezni kezdte, milyen égetõ szüksége van a táplálékra, ezért sorra kifosztották a Penny- Marketet, a Spart, a Tescót, de még s Sárkány Ábécét is. Volt aki a McDonaldsban tömött egy-egy családnak is elég menüt a zsebébe. Nem ismerték többé a tulajdon jogainak tiszteletét. A romák persze szablyával, kaszákkal, macsétákkal védték ócska ólaikat. 
 
Sokan a Szent-Imre téri templomtoronyból lesték hogy jönnek-e, és ha igen: milyen irányból a Marsbeliek, amíg sötétségbe nem borult egész Csepel. Én az éjszakát a Rocky-bárban töltöttem. Nem is mondom el, milyen felesleges kellemetlenségekbe bonyolódtam, míg végre betörtem egy közelben álló házba, ahol a kapu nem engedett, de egy Robi nevezetû ürge pár határozott rúgással elintézte a házba való bejutásomat. Ahol egy a 2. emeleten lakó Rimóczi nevû ember lakásába törtem be elsõként, ahol felforgattam minden szobát a táplálékért, míg végre a kétségbeesés szélén valami kamra szerû helyiségben patkány rágta kenyérhéjat, és pár tányér gumi ízû puliszkát találtam. Másnap a Radnóti Miklós Mûvelõdési Központban a polgármester tartott hosszas és ékesszóló beszédet arról, hogy mit kell a továbbiakban tennünk, kieszelve hogy hogyan élhetnek tovább azon emberek, akik erre a gyönyörû és virágzó szigetre tévedtek. Mert fent kell tartanunk a Csepeli-fajt, csak kérdés: hogyan nevelhetjük fel a gyermekeket biztonságban. Sokan elmondták okos és borgõzös véleményüket és gondolataikat a hogyanról és a továbbról, arról hogy csak és kizárólagosan erõs és bátor, tettre kész emberre van szükség a továbbiakban, és aki felvilágosult, annak szövetségre kell lépnie a másikkal. Gyávákra pedig nincs szükségünk. Fõleg arra törekedtünk, hogy tudományunk gyarapodjék, hogy többet tanuljunk. Ezért rögvest kifosztottuk a sétáló utcai könyvtárat. Majd mivel a marsbeliek jó ideje nem jelentkeztek, többen kimerészkedtek búvóhelyükrõl, és az emberi lélek csodálatos mivoltáról tettek tanúbizonyságot, mikor a Szent-Imre téren felállított kõasztalokon sakk és kártya partikba kezdtek. 
 
Amíg a fõvárosban, és vidéken a fajunk a teljes kipusztulás, vagy a rettenetes süllyedés szélén állt, míg egyébre, mit szörnyû halál nemigen lehetett részük, ott ültek, gyönyörûséggel elmerülve a festett kartonlapok, és a fekete-fehér mezõk forgásába. Azon Marsbeliek szervezetében, akik megvetették lábukat Csepel-külsõ területein, és inni kezdtek a nem éppen kristálytiszta vizekbõl, mikroszkopikus szövetségeseink azonnal megkezdték romboló tevékenységüket. És ezen undorító lényeknek ütött az elkerülhetetlen végzetük órája, úgy botladoztak és haldokoltak, és rothadtak szét Csepel egyes pontjain az Erdõsor utcán át, egész a Királyerdõig. Sorsukat nem kerülhették el. A gépeiket feldarabolták egyesek, és busás haszonra tettek szert a MÉH-telepeken. A gyötrelmek napjai és hetei véget értek. Ezrek rohamozták meg a Szociális Irodákat újabb és újabb segélyekért, ingyen csomagokért, a honi magyar sztár-prímás azonnal jótékonysági koncertet tartott, és biztosított minden földit, hogy tonnaszám szállítja majd az élelmet és a ruházatot. Csepel tobzódó ünnepségek egész sorát rendezte, napokig tartott a dínom és a dánom, hogy az ereszd el a hajamról ne is szóljak, az újnak készülõ világ hajnalán.
Ez az írás 2013. február 2-án került a NapSziget honlapjára.
 
Móritz Mátyás további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón