Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Farkas Csaba
(1965 - )
Ablakban
1.
 
"Minél inkább nem akar valamivé lenni az ember, annál inkább az lesz, látszólag legalábbis. Külsõre nézvést enged a nyomásnak, azt ír, amit várnak tõle, bévül azonban érintet- és érinthetetlenül marad, ami mindig is volt lényegileg, villog a kristály, a sugárzó Kõ..."
 
Zamfiri, e kisvárosi tárcaíró ilyen s hason szövegekkel kábítja magát, amióta nem ír tárcát, mert… És most nézzük, mik történtek vele az elmúlt évtizedek során! - Tehát: a) Ígéretes tehetségként kezdte az N.-i Néplapnál. („Nem kell félni, csak kefélni”, mondta neki a fõnöke, M., a leleplezõ sztárriporter, „a helyedben én már gerincre fektettem volna P. anyut, a belpoltól. Legalább lenne egy kis öröme az életben, ha már írni nem tud, ugye”); b) megismerkedett Vlorával, a Nap-fekete tekintetû medikával, aki részint sötéten izgalmas volt, részint teljesen hétköznapi, s Zamfiri írásai nyomán úgy képzelte, hogy Z. fenomenálisan izgalmas egyén, hiszen lám, miket ír, egyik novellát a másik után jelentetve meg, s csak úgy süt szövegeib?l a lét többszörös ismerete!; és végül c) Vlora elhagyta Zamfirit, mert kiderült, hogy amit õ (Z.) ír, csak káprázat, fata morgana, szemfényvesztés, semmi más. 
 
...Az viszont igenis valóság volt, szomorú, szokványos való: mindezek után Zamfiri inni kezdett, s folytatta is, no nem nagyon, csak épp annyira, hogy amire abbahagyta, íráskészsége… Nos, íráskészségét nyilván kilélegezte a fekete címkés cseresznye párájával. Ekkor már semmi nem különböztette meg a szürke hírlapíróktól, õ maga is azzá válott, robotoló sajtómunkás lett belõle, holott elõzõleg semmitõl sem tartott jobban, mint attól, hogy az lesz. „Minél inkább el akar kerülni valamit az ember, annál biztosabban irányulnak arrafelé útjai” - mondta magának Z.; reggeltõl estig a szerkesztõségben ült, az elõzõ napokon fölszedett "anyag"-okat gépelve.
 
"A te anyádat, azt" - mondta magában az ósdi fél-villanyírógépnek, mikor megint kiakadt a szalag.
 
 
2.
 
...Írt mindent, amit a szerkesztõk kértek tõle, és azt is, amit nem kértek, így azután nem derült ki: voltaképpen már nem is tud írni. Csak õ tudta, miközben írt, hogy nem tud írni. Írt reggel, délben s -után, továbbá az éj folyamán, tele is volt vele a H.-i Hírlap (az N.-i Néplap jogutódja). "Nem tudok írni" - beszélte magában, és nem köszönt vissza az ismerõsöknek, sõt észre sem vette õket, mert már a kész, kinyomtatott cikk lebegett lelki szemei elõtt, a másnapi lap, amiben írása szerepel, és a sajtóhiba. Hétvégenként éppen úgy írt, amint a hét többi napján, talán még jól is érezte magát a redakcióban ilyenkor (azaz jól nem, ám ha nem ment be, akkor fölismerhet?en rosszul érezte magát, így inkább bement), csak néhányan lézengenek ott vasárnap, a hétvégi stáb... - Klasszul megírtad, öreg - mondta a szerkesztõ, s Zamfiri úgy érezte magát, mint ki hamis pénzzel fizet. - Jövõ vasárnap is én szerkesztek - hallotta Z. -, mit hozol?
 
- Még nem tudom. Valamit... Valamit biztosan - felelte Zamfri, és a szerkesztõ tudta, számíthat is egy Z.-írásra, hiszen: "Amit én megígérek, az meg van ígérve" - így Zamfiri olykor, elismerõ nevetés a válasz, "ezt sem én találtam ki", gondolta. Bensejében megcsörrent a hamis pénz (lásd fenn), a hangot a krostály elmozdulásának vélte. "Tehát… Tehát még megvan. Nem kell mást tennem, csupán megõriznem. Aztán majd, ha alkalmasabb idõk jõnek, elõszedem rejtekébõl, tenyeremre helyezem a kristályt, összecsap a Nap sugára és az övé, halványul a Nap, a kristályfény mind erõsebb, ragyogása betölti a mindenséget, s még azon túl is egy darabot, állok, kinyújtott karral, ég felé fordított tenyérrel, amely tenyér nem kár, de ad, rajt immáron a csillag, körötte, s így körülöttem is persze, forog a világ."
- Nem vagyok észnél - suttogta, izzadt. Szeme elõtt tûzgömbök, bal karja zsibbadt, "de legalább tudom, hogy nem vagyok észnél."
 
 
3.
 
Így élt Z., igyekezve nem gondolni arra, írásai ál-írások, tollából a tinta, õ magából a tehetség kiapadt - saját maga húzta föl a zsilipeket, s ömlött, zuhonott, éveken át s keresztül, belõle a mesélõkedv, ötlet, humor, akaraterõ… S ami maradt: kietlen, iszapos tóalj, azon pedig, napvilágra kikerülve, csont-meztelen, nem vert arany, hanem - ld. ismételten fenn - az aranyozott, hamis pénz.
 
Hétvége volt, vasárnap, akkor is, amidõn…
 
Zamfiri kinéz, végeztével a munkának, a szerkesztõség-béli ablakon, az ég szürke, hó szállingóz kedvetlenül, de mi ez?,  egyszerre hangok hallatszanak a parkból, a szerk. épülete elõtti, behavazott téren egy lány s fiú jelenik meg a télben. Zamfiri pupillája kitágul, orrát az üvegnek nyomja, "de hisz ezek...", Z. háta libabõrzik, haja fölborzolódik, „hiszen az a fiú én vagyok, és a lány, aki épp hógolyót hajítana, kecsesen, nem egyéb, szentséges ég, nem más, mint Vlora. Mi vagyunk ott, évekkel azelõtt.” - A fiú elugrik a hógolyó elõl, amit el sem hajít a lány: kiesik kezébõl, mert megpillantja az ablakból Zamfirit. Rémülten hátrál társától s az épülettõl, az ablakra mutat, sikolt: - Az ott te vagy! Az vagy ott te! Olyan leszel nemsokára te! - Értetlenül indul a lány felé a parkbéli srác, az ablakban nem lát senkit. - Figyelj, én... Én vagyok!
 
- Ne közelíts! - Zamfiri jól látja az ablakból: a lányka majdnem hanyattesik a jegesre taposott havon, a fiú elképedve nézi, nem mer közelíteni... "Ezek mi vagyunk, tény. Vlora meg én...". Z. merõen néz az ablak mögül, figyeli a jelenetet, hideglelés kerülgeti, moccanni képtelen. Ajtó nyikordul, a szobaajtó, háta mögött. - Keresnek telefonon - nyit be egy kolléga. - Mi az ott kinn, valami van?
 
 
4.
 
Zamfiri...
 
- Semmi, nincsen kinn semmi - suttogja, szeme tisztul, a látomás tûnik, a lány és a fiú már kétfelé s messze jár, a sikoltozás távolodik, végül csak egy autóriasztó jelzõberendezése szól. - Úrísten - mondja a kollega, Z. arca, mint a holtaké.
 
- Semmi gond, nem történt semmi - suttogja Zamfiri, benne megmoccan valami. "A kristály...", gondolta, "a kristály..." - És halovány, alig-fénnyel, amit a szobában észlelni nem lehetett, mert a kollega fölkattintotta a neonokat, világítani kezdett.
Ez az írás 2013. január 20-án került a NapSziget honlapjára.
 
Farkas Csaba további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón