Vissza a főoldalra
 
ONLINE MÛVÉSZETI, KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
(világhálón: 2001. március 1-jétõl, nyomtatásban: 2002-2010 között)
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
ELSÕ KÖZLÉS ÍRÁSOK
(szerkeszti: Bandi Katalin - vers, Szénási Sándor István - próza)
 
Lengyel János
(1973 - )
Galambok gyásza
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. A galambok voltak egyetlen társai ebben az árnyékvilágban. Feleségét tíz éve vesztette el. Gyermekei és unokái még idõben elhagyták az országot. Vitték volna õt is. De az öreg fát... Hová is mehetett volna? Lehet, hogy jobb ott messzi idegenben, de a haza mégiscsak itt van. Az ember nem csiga, hogy a hátán cipelje az otthonát. Na meg az asszony. Hagyja itt? Hogyan tehetné meg, annyi év után? Nem, nem. Hiába mondta Gorán: 
  
- Nagyapa, meglátod, lesz saját szobád. Napfényes. Ott is van park és galambok. Kövér galambok, nem olyanok, mint Sarajevoban. 
  
- Mit is mondott Bojana? 
  
- Papus, ha Te nem jössz, mi sem megyünk.  
  
Aztán õk is elmentek. Németbe. Sztoján ott kapott munkát. Pénzt is küldtek. Jól jött. De amióta a szerbek... 
  
- Eh, bolond gondolatok. 
  
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. A háború sem akadályozta meg ebben. Az éhezés sem. Amit szerzett, megosztotta szárnyas barátaival. Igen. Ez a jó kifejezés. Barátok voltak õk egy barátságtalan világban. A halál naponta megülte torát. Orvlövészek lõttek mindenre, ami mozog. Tegnap akna csapódott a piactérre. Sokan meghaltak. A galambok elrepülhettek volna. De nem tették. Nem hagyták magára a várost. Az õ otthonuk is volt. Sarajevo galambjai maradtak. Mindvégig. Õk is éheztek. Lefogytak. Szánalmas látványt nyújtottak. De az emberek erõt merítettek a jelenlétükbõl. Ha nem is a béke, de a remény galambjai. A remény, ami a bombázások ellenére, az oszló, véres tetemek, az éhezés közepette is pislákol az öntudat csorba mécsesében. Nem mehetett el. A jó kapitány utoljára hagyja el a süllyedõ hajót. A város egy ostromlott hajó volt, félig már a mocskos habokba merülve. Milyen jó is lenne. Alámerülni örökre. Egy pillanat és minden véget ér. Rettegés, vérfolyam, hidegrázás a bûzös pincékben, éhezés, a patkányok húsának íze. 
  
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. Mindig várták. Fáradt, imbolygó alakját messzirõl felismerték. Elébe repültek. Körbe zsongták. Turbékoltak. A lábaihoz dörgöl?dztek. Az unokái jutottak az eszébe. Ivo, a legkisebb lurkó. Vajon hol lehet most? Messze van az a Mecklenburg. Amikor a halál szele az arcunkat nyaldossa, az ember számára minden mozdulat fontossá válik. A galambok fontosak. Tollas átjáró egy másik világba. Ami nem tûnt el. Itt van. Itt, a romok alatt. A beesett arcok mögött. Az olimpiai csarnok belövései mögött. Az érmekben, amit a sportolók magukkal vittek. A város él és élni fog. Dárkóra gondolt. Õ nem ment el. Nem idegenbe. Katonának állt. Õ is beállt volna. Öreg volt már.  
  
- Mit akar itt nagyapa? Menjen szépen haza! 
  
Vajon van-e sírja. Ivo sportoló volt. Atléta. Volt.  
  
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. Órákat állt sorba némi kenyérért, hogy aztán a galamboknak adja. Amúgy sem evett sokat. Minek? Minek éljen tovább? Nem volt már éppen elég? De a galambok. Ki fogja etetni õket? A remény szárnyra kap és odébb áll. Mi lesz akkor az emberekkel? Mi lesz a várossal? A városommal?  
  
A pusztulás nem diadalmaskodhat. Azt már nem. Legyõztük mi a németeket is. A szerbek meg... Eh, mindegy. A szomszédja is szerb volt. Most hol lehet? Talán ott fent a hegyen puskával a kezében. Az otthonára is rálõne. 
  
Ma váltott lõállást. Közelebb lopódzott a városhoz. Fás terület. A védõk nem láthatták. Csendben lapult és várt. Puskáján rovások jelezték az áldozatokat. Az õ szemében trófeák voltak ezek. Az ellenséget ölni kell! Ha nem így teszel, akkor õk ölnek meg téged. Inkább õk, mint én. A szerbek emberek, a bosnyákok állatok. Odalent ismerõs utcák, házak. A taverna. Eszébe jutott, hány estét mulatott át ott a haverokkal. Goján, Pavel, Sztoján. A fenébe, ezek ellenségek. Valami megmozdult odalent. Valaki a parkba tartott. 
  
- Megõrült ez, vagy mi? Galambot akar fogni. Az éhség. - gondolta, miközben a távcsövön át figyelte az imbolygó alakot. 
  
A távcsõ egészen közel hozta a férfit. Látta a barna vattakabátot, a kopott kalapot. Az arcot. Beesett, elnyûtt. Mintha ismerõs lenne. A múltból felbukkanó emlék. Megtorpant. Majd elhessegette. Meghúzta a ravaszt.  
  
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat.
Ez az írás 2012. december 2-án került a NapSziget honlapjára.
 
Lengyel János további írásai az Elsõ Közlés Írások rovatban
 
visszatérés az 
Elsõ Közlés Írások 
rovathoz
 
Aktuális írások
Elsõ közlés írások
* * * JÁTÉK * * *
Kulturális ajánlatunk
Munkatársaink
Kortárs válogatás
Klasszikus válogatás
NapSziget Galéria
Nyomtatott NapSziget
Támogatóink
 
  Az írásokkal kapcsolatos véleményeket, illetve a közlésre szánt alkotásakat
e-mail címünkre valamint az 1172 Budapest, Podmaniczky Zs. u. 3. postai címre várjuk!
Szerkesztõségi forródrót és SMS-küldési lehetõség: 06-30/520-1428
 
...ami a NapSzigetbõl kimaradt...
 
Vissza a főoldalra
 
 
 
Mûvészek és mûvészetek a világhálón